irka-firka

„Az emberi szívet egy másik emberi szívvel nem csak harmónia köti össze. Sőt, éppen hogy seb és seb hozza létre a mély kötődéseket. Fájdalom és fájdalom által, törékenység és törékenység által születnek a kapcsolódások. Nincs csendesség, melyben nem rejlik fájdalmas sikoly, nincs feloldozás, melyben nem ömlik a földre vér, nincs elfogadás, melyhez nem kínzó veszteségeken át vezet az út. Ez rejlik a valódi harmónia mélyén.”

Ez is Murakami.


2016. június 30.

Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. […] Amikor véget ér, magad sem érted, hogyan szabadulhattál meg élve belőle. Vagyis valójában még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy egyáltalán elhaladt már fölötted. Csak egy dolog világos: túl ezen most már nem az vagy, mint aki voltál, mielőtt ide beléptél volna. Igen, a viharnak ez az értelme.

Murakami Haruki


2016. június 26.

Cézanne


József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.


Bukkanok érdekességekre a „múltamban”. Ez a vers is elémkerül időről időre…


2016. június 25.

Bella István: Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.


Szép… Vajon mennyire számít férfinak valaki, aki ilyet tud írni… vagy mennyire érzi mellette nőnek magát a társa. Elmerengtem egy kicsit ezen… azt hiszem nagyon. Nagyon-nagyon.


2016. június 25.

„Érezted-e valaha is, amikor meglátogattad a rokonaidat, hogy ők a benned lezajlott pozitív változások és az elért lelki fejlődésed ellenére továbbra is úgy kezeltek, mintha te még mindig a régi lennél? Bár azt érzed, hogy sokat változtál, ők mégis ragaszkodtak a rólad kialakított, régi képükhöz. Bármennyire is igyekszel velük az új, megváltozott látásmódod szerint beszélni, ők továbbra is a régi, megszokott szemüvegükön keresztül látnak téged.

Ezeken a találkozókon rendkívül felszabadítóan hat, hogy mindannyian készek vagyunk új emberekként tekinteni egymásra. Tudjuk, hogy valamennyien változunk, így nem ragaszkodunk görcsösen ahhoz a régi, beidegződött képhez, amit önmagunkról vagy a másik emberről kialakítottunk.”

(innen: Brandon Bays: Belső utazás)


2016. június 19.

2016. június 11.

Magamon borongás helyett :D

2016. június 9.

Bertók László: Jót is akarhat

Mit tud meg rólad, megtudhat-e valami fontosat,
aki észreveszi, hogy összeomoltál, hogy
nagy bajban vagy? Meg akar-e tudni bármit is, netán
azzal a szándékkal, hogy most rögtön (vagy később)
ártson neked? Vagy csak a „nézd meg… és menj
tovább” spontán érzékelője villan föl a szemében,
miközben nem lép rád, nem rúg beléd, de jelzi, hogy
meglátott, s hogy még a pokolban is (ahová ő megy)
jobb (legalábbis neki), mint ez itt? Mitől
gyullad meg a tapló, hozza izzásba a lelket,
s pillantod meg magadat a tükörben, úgy tűnik,
utólag és homályosan csak, tehát nem tudhatod, hogy
akkora-e a baj, amekkorának érzed (gondolod), vagy
amekkorára emlékezel, esetleg amekkorának
elképzeled, hogy lehetne? Azt sem, hogy mennyi
látszik belőle, annyi-e, amennyi valójában, annyi-e,
amennyi szerinted, vagy annyi amennyinek kívülről,
ki-ki a saját szemével, fülével, orrával, nyelvével,
ujjaival érzékeli, agyával felfogja, fantáziájával
becsomagolja? Bizonyos lehetsz-e benne, hogy
nem torzít a tükör, s hogy mint a messzi csillagok
fénye, nem évezredekkel (-milliókkal?) ezelőtti
állapotról tudósít-e, amelyre legfeljebb a génjeid
emlékeznek? Miért takarod le, akarod elzárni
(magad elől is), ha néha már azt a gyógyszert is
elfelejted bevenni, amelyiket azért szedsz, hogy a
gyógyszereket el ne felejtsd bevenni, ha körülírsz,
lefetyelsz az egyenes beszéd helyett, ha tapogatod,
simogatod, szelídítgeted csak a… mit is? (A
többi embert? Azt az egyet, aki még hagyja? A
kikerülhetetlent?) Miért, hogy eszedbe se jut, hogy
jót is akarhat, segíteni is akarhat, aki észrevett, s
belülre került, mielőtt becsukódtál volna előtte,
s hogy a menekülés, a titkolózás, a szégyenkezés,
a sírás-rívás helyett köszönteni kellene, hellyel
kínálni, s megkérdezni tőle, hogy hogy van?


Ma. Öt perc. Döbbenet-felháborodás-döbbenet után ez ugrott be.

Ez a vers… Anno az első blogomban is szerepelt (2006. január 13.). Meg most is, egy éven belül. A tíz évvel ezelőtt okára nem emlékszem, a nemrégire igen. Totálisan más helyzet, más »szereposztás« hozta elő ma. Hm…


2016. június 5.

Balansz

2016. június 4.

Pár héttel ezelőtt elkezdett motoszkálni egy gondolat a fejemben. Hogy külső segítségre lenne szükségem, hátha úgy tudnék némi izmot pakolni ideoda. Erőt. Az hogy mászkálok, meg taposógépezek, nem elég. Épülnek le a sohasem létezett izmaim.
Szóval, profi segítségre gondoltam, és elkezdtem nézni a helyi konditermeket. Először is, meglepődtem, hogy kisváros ellenére milyen sok van. Aztán néztem a képeket, és egyszerűen nem tudtam magam elképzelni egy ilyen helyen. Igaz, ezzel régen is így voltam, csak ennyire nem gondoltam bele.
De Mosolyka is jár ilyen helyre…

Szóval, az erősítés alapozásnak kellene, a fejlődéshez. Beszélgettünk Gyöngyvérrel erről, és tökjó ötletnek tartotta. Ki is választottam egy szimpatikus trénert, közeli terv volt, hogy beszélek vele. Aztán jött az eltaknyolás, meg az azt követő bizonytalanság. Leamortizálta a mászkálhatnékomat. Jó volt, hogy másnap mentem anyuékhoz, meg Győrben is sűrűn muszáj volt legyalogolni azt a 2× bő kilómétert.
Egészen addig nem féltem bóklászás közben, biztos voltam benne, hogy annyira lassan megyek, hogy fizikailag nem lehet attól elesni. Ez a bizonyosság szertefoszlott. Teljesen. És ha jön is visszafelé, iszonyatlassan :(

Aztán jött a lepattintás a slowbudapesttől, és lement nullára a lelkesedésem. Ma reggel néztem rá azóta először a trénerre, de még nem érzek egy puhatolózó email írására sem erőt magamban. (Abban a két napban igazán nem is a mindfulness, hanem a másik csaj test-idő mozdulat-programja vonzott. Ha arra nem vagyok alkalmas, hogy a fenébe lennék kondizásra, amikor tíz perc taposógép kikészít.)


2016. május 28.

Ez is mozgás

2016. május 28.
2016. május 28.

Ez jött ma reggel szembe velem:

Ruthie Lindsey

2016. május 25.

2016. május 23.

Bírom Sákovics Dianát :)

2016. május 21.

Két hete, a nagy taknyolásom után vasárnap reggel kinyitottam a fészbukot, a legfelső olvasnivaló a slowbudapest testidő-mindfulness tábora volt. Ahogy olvastam a leírást, egyre jobban éreztem, hogy EZAZ, erre van szükségem. Aztán egy hétig gondolkodtam, rágódtam rajta, és éreztem, hogy ha hagyom magam még gondolkodni, nem fogok rá jelentkezni. Hétfő délután vettem egy nagy levegőt, és kitöltöttem a jelentkezési lapot. Persze, leírtam pár mondatban, hogy mire számíthatnak. Úgy éreztem, vicces (önirónikus?) voltam. (A napokban gyors egymásutánban ketten is jónak nevezték a humoromat. Csodálkoztam, én nem érzem magamon. De nem először fordult elő, ezért örülök neki :))

Aztán vártam. Be-beléptem napközben is az emailembe, de csak nem jött válasz. Szerdán késő este, mielőtt kikapcsoltam volna a gépet, akkor kaptam választ. Egyszer olvastam el, és… gyakorlatilag elküldtek a náthásba. Bőgtem (nem jó szó, de a »sírdogáltam« meg az én koromban hülyén hangzik). Nem értettem, miért bántott annyira. Még másnap is a bőgés kerülgetett, és magamon rágódtam, hogy miért vagyok ilyen hülye.
Aztán arra jutottam, hogy őket kell sajnálni. Mert nem lehet úgy ülni egy langyos akármiben, ahogy Nelli ül a felépített brendje közepén, és a jelentkező problémákat és akadékokat elhessegeti magától. Hogy nem megoldani akar valamit. Pedig úton lenni és haladni az egyetlen »út«. Nem véletlenül kap az ember megoldandó problémákat. Energiát kell beletenni persze, de az az érzés, hogy érdemes volt, az fantasztikus. És a beletett energia nem hiányzik az emberből, hanem hatványozottan visszajön.

Mindegy, ilyen helyre nem is akarok menni, mindennél jobban utálok kolonc, teher lenni.
Eddig mondjuk csak remek ellenpéldáim voltak inkább: paráztam előre ettől, és engem győzködtek, hogy nem kell, menni fog. És az élet igazolta is ezt mindig.

Tegnap este elolvastam mégegyszer, pár sor csupán. Másolatban ment a másik csajnak is a válasz (ketten tanakodhattak bő két napig, hogy mit írjanak, valszleg).
Megköszönte a jelentkezésemet. Aztán azt írta, hogy bár a mindfulnesst szinte mindenki tudja csinálni, nem ajánlja nekem, hogy részt vegyek a táborukban. Nincsenek felkészülve a betegségemre (ez volt a magyarázat). B**, arra nekem kell felkészülve lenni. Aztán jött egy mondat, hogy menjek terapeutához, sokan használják a mindfulnesst.
Járjak orvoshoz, ott a helyem, nemám a normális emberek között.

Aztán az aláírás, teló-weblap-anyámkínja után volt négy szó (jelmondat?): Live slow, die old!
Bazz, ha a jelenben élek, a jelen pillanatban (erről szólna a mindfulness), mi a frászért kellene arra hajtanom, hogy sokévesen haljak meg? Ez a cél?
Kapják be.

Nem is akartam ezt az egészet leírni, beszélgettem volna róla hétfőn kicsit Gyöngyvérrel, aztán túlléptem volna rajta. De az Indexen és az Origón is szembejött a hír, hogy egy Down-kóros fiút kiraktak egy konditeremből, mert a látványa zavarta a többieket. Én is zavartam volna a többi harminchatezer forintost.
Vagy csak ez a két liba gondolta így. Az emberek jók. Csak néha nem. Kár, hogy a hírekben szinte csak ezekkel foglalkoznak. A pozitív példákkal sokkal többet kellene :)

 

Ezt hirtelen felindulásból írtam le, nem is olvasgattam-fésülgettem át. Lehet, kitörlöm holnap.

 

2016. május 20.

Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Kertész Imre

:D

— — — — — — —

(Megmaradt harminchatezer forintom.)


2016. május 18.



Ma is + már tegnap is, legalább három másodpercig tudtam jobblábon állni!
Eddig nulla volt a szint :)

2016. május 16.

„Csak azt tudta, hogy újra látni akarja azt a púpos leányzót. Nagyon. Beszélgetni akar vele, kettesben, amennyi csak jólesik. Szép apránként, vele kettesben szeretné megfejteni ezt a világot. Mindenféle szögből látni akarja azt az izgő-mozgó, látványos csavarást, mellyel helyére igazítja a melltartóját. És ha lehetséges, szeretné mindenhol megérinteni a testét. Kezén akarja érezni bőre érintését és teste melegét. És mellette akar föl-le járni a világ összes lépcsőjén.”

(Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül / Samsa szerelmes)

2016. május 15.

„A legsúlyosabb csapást azonban nem az jelentené számára, hogy esetleg magában az aktusban nem lehet többé része, hanem az, hogy nem juthat neki a nőkkel megosztott bensőséges pillanatokból. A nőket elveszíteni végső soron ennyit tesz. Hiszen az időnek ama különleges töredékeivel, amelyekben tökéletesen része volt a valóságnak, miközben tökéletesen ki is szakadt belőle, mindig a nők ajándékozták meg.”

(Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül / Seherezádé)

2016. május 15.

„– Tanimura úr, önnel előfordult már, hogy elhatározta, nem fog valakit túlságosan szeretni, és minden erejével ezen is volt? – kérdezte tőlem egy alkalommal Tokai.”

(Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül / Önműködő szerv)

2016. május 15.

Etika-tananyag, máshogy, máshol:

2000 éves pálmalevél

„Ha másnak ártasz délelőtt, a baj felkeres délután.”

„Az összes ismert igazság között, semmi sem
jelentősebb, mint a hitelesség.”


2016. május 14.

2016. május 14.

A szomorúság haszna

2016. május 9.

Drága :(

Ma reggel ugrott elém. Bakker, itt lesz egy köpésre.
Ezt fogom születésnapomra kapni.

2016. május 8.

2016. május 7.

„Szóhoz se jutottam. Megoldásra váró problémáim egyike, hogy döntő pillanatokban nem találom a megfelelő szavakat. Lehet, hogy új helyen lakom, új nyelvet beszélek, de az ilyen alapvető problémáim nem akarnak rendeződni.”

     „– A fának is kemény teleket kell túlélnie, hogy teherbíróra és nagyra nőjön. Állandó langymelegben még az évgyűrűi sem alakulnak ki.
     Megpróbáltam elképzelni a saját évgyűrűimet. De csak egy háromnapos Baumkuchen, a fatörzs alakú sütemény maradék karikáiként rémlettek föl előttem.”

(Murakami Haruki: Férfiak nő nélkül / Tegnap)

2016. május 7.

Hááát… drámaibb fotót akartam. Egy óra alatt a lógó bőrcafatjaim összeragadtak a bugyogó véremmel.
Tényleg, miért sötétbordó??
Fényképen csak egy picike izé, még a »katonadolog« kategóriát se üti meg.

Sikerült leamortizálnom a jobb kezem egyetlen működő ujját, most már az se mozog :(
A csuklóm már attól fáj, ha ránézek, meg a bal térdem is lila (meg piros, meg mittommilyen).

És a kedvenc kockás nadrágom a kukában végezte :(

Előtte pár órával majdnem összefutottam valakivel. Csak véletlenül másfelé nézett, amikor elment mellettem. Hmm.

 

Pont ma határoztam el, hogy hagyom ezt a fenébe…

Hazudtam, a nagyujjam működik.

 

2016. május 6.

Belőlem csak egy van

Egy egészen más témájú, iszonyújó cikket olvastam először ezen a blogon, aztán ottragadtam, és találtam még szupereket.
Az eleje nem rólam szólt, de nagyon érdekelt a téma. Aztán meglepődtem alaposan, mert hamar rámtért az író. Ezekről a kötődési formákról már sokszor olvastam, belőttem magam a megfelelő kategóriába már rég.

Szóval, elindult valaki másról a cikk, jött a három kategória, és végül velem foglalkozott :)

És ismét egy olyan cikkbe futottam bele, ami igazolás arról, hogy jó úton járok.

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Hogyan álljunk ki magunkért? • Önbecsülés, határszabás, verbális önvédelem
2016. május 3.; Tatabánya

Tavaly akartam elmenni Almási Kitti előadására, akkor nem volt a környéken. Bátran élni címmel turnézott, azon szerettem volna ott lenni. Kicsit lelombozott, hogy idén már nem az az előadás címe. Megvettem a jegyeket, legalább két hónapja, és röviddel utána belémnyilallt, hogy »Ez az, bakker! Erre van szükségem!«
Bírom ezeket a „véletleneket” :)

2016. május 2.

Tegnap :)

2016. április 30.

Kosztolányi Dezső
Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

2016. április 29.

Balázs
Fecó

Érints
meg


Ezt is énekelte-gitározta ma ebéd után Angelika :)

2016. április 23.

Nem vagyok oda Laskai Nelli írásaiért, belefutok sokszor, de mindig azt érzem, hogy nem az én világom az okoskodásával. Ráadásul úgy tűnik a soraiból, hogy valami felsőbb emeletről okoskodik lefelé, mondja meg a tutit.

Belefutottam ebbe

„a nők nevelés célzattal, kvázi büntetésként használják a szexuális érintkezés megvonását a kapcsolatban. Ha nem úgy tett a férj, ahogy a feleség akarta, akkor válaszul bizonytalan ideig nem történt semmi sem a takaró alatt. Én másképp gondolom ezt: amikor valaki nem szeretné levenni a ruháját a másik előtt, és nem akar lemeztelenítve állni előtte, akkor a lelkét nem engedi a saját, őszinte formájában láttatni. Nem bízik a másikban, úgy érzi, sebezhetővé válik. Mivel sérelmeket cipel a szívében, nem akarja, hogy az, akivel ő most legszívesebben több lépés távolságra akar lenni, azzal szemben eltüntesse a fizikai távolságot.  Nem igazán a büntetés van a fókuszban, hanem az, hogy nem akarja átadni magát a másik embernek.”

Nem azért olvasok néha ilyeneket, mert érintene pont most. Nem érint, nem törekszem semmiféle javításra.
De ha, netalán, esetleg adódna még egy az életemben valamikor, nem szeretném elszúrni.
Addig is, legalább elméletben legyek topon…

Szóval, pár hónapja szűrődött le bennem valami, szép, kerek mondatokban. Pont az idézettel ellentétes helyzetről. És Laskai Nellinél abszolút szokatlan módon, tátott szájjal olvastam el egymás után többször is ezt a bekezdést.

Mindjárt megyek jógázni :)      Agócs Írisz

© Agócs Írisz

2016. április 19.

Tegnap elsétáltam az elefántbolt előtt, sőt, meg is álltam.
Múlt pénteken két fehér kiselefánt volt a polcon, most meg már egy se.
Másnak is bejött, nemcsak nekem :)

Kép innen     (Jó a cikk :))

Antoine de Saint-Exupéry

Csütörtökön délután felszálltam a vonatra és elővettem a könyvemet. Egy középiskola elejetáján járó fiatal fiúhoz ültem le.
Amikor elkezdtem olvasni, megkérdezte, hogy Szögyal Rinpocse könyvét olvasom? Ő is azt olvassa éppen. Ledöbbentem :)
Mitől kezd egy max. 16 éves fiatal ilyet olvasni? Ok, szülők példája valószínűleg. Beszélgettünk pár mondatot, neki is tetszik nagyon.
A harmincadik oldal táján jártam a könyvtári példányomban, amikor már tudtam, hogy ennek mindenképpen meg kell lenni a könyvespolcon.

Akármennyire is úgy tűnik, hogy ettől a korosztálytól semmi jóra nem számíthat az emberiség (diákvonattal utazok reggel is meg délután is, sok az iszonyatos), de rendszeresen találkozok másmilyenekkel is. Persze, ott vannak a gyerekeim is példának, meg a baráti körük is, hogy azért talán nem hal ki a homo sapiens :)

2016. április 16.

A logika eljuttat A-ból B-be. A képzelet eljuttat bárhová.

Albert Einstein

2016. április 13.

Túl sok ilyen okosságot olvasok. Pontokba szedve a tutit.

Ez sokkal jobb. Egy ideje (pár éve talán), sűrűn előjön, hogy szeretném. Vannak ilyen „szeretném”-ek, néha (sokszor) úgy érzem, hogy túl sok is. De olyan jó, ha valamelyiket megvalósítom :)

2016. április 12.

Egy jó hosszú cikkben megtalálták a spanyolviaszt, a hozzászólók meg valószínűleg ebben az életükben nem fogják elhinni, hogy igaz.
Vagy csak én vagyok nemnormális, mert ez már a sokadik írás, ami az agy és a bélrendszer oda-vissza irányú kapcsolatáról szól.

ORIGO

2016. április 10.

2016. április 10.

„Nem lesz többé hozzánk hasonló, ha már nem vagyunk, mert soha, senkiből nem lehet még egy a világon. Amikor meghalunk, senki sem helyettesíthet bennünket. Űrt hagyunk magunk után, amit nem lehet betölteni. Ez mindannyiunk végzete – genetikai és neurológiai értelemben egyaránt –, hiszen egyediek vagyunk, nekünk kell meglelnünk az utunkat, élnünk a saját életünket, végül átesni a saját halálunkon. Nem teszek úgy, mintha nem félnék, legmeghatározóbb érzésem pedig a hála. Szerettem és szerettek, sokat kaptam az élettől, és cserébe sokat adtam is, olvastam, utaztam, gondolkodtam és írtam. Kapcsolatban álltam a világgal, különösképpen az írókkal és az olvasókkal. Mindezeken túl pedig érző lény vagyok, gondolkodó állat ezen a gyönyörű bolygón, és már önmagában ez hatalmas megtiszteltetés és kaland volt.

Oliver Sacks

2016. április 9.

Azonban a meditáció valóságos csodája sokkal köznapibb és sokkal hasznosabb. Finom átalakulás, s ez az átalakulás nem csupán a tudatodban és az érzelmeidben zajlik le, de ténylegesen a testedben is. Gyógyító erejű. Tudósok és orvosok felfedezték, hogy amikor jó hangulatban vagy, még a tested sejtjei is vidámabbak, és amikor a tudatod negatívabb állapotba kerül, akkor a sejtjeid is rosszindulatúak. Egészségi állapotod teljességére kihat tudati állapotod és közérzeted.


A jövőt tervezgetni olyan, mintha valaki egy kiszáradt szurdokba menne horgászni.
Soha semmi nem úgy alakul, ahogy elképzelted, ezért hagyj fel minden tervezéssel, minden törekvéssel.
Ha valami eszedbe ötlik.
Mindig halálod órájának bizonytalanságának tudatával gondolj rá.


(Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról)

2016. április 7.

Csókolom :)

Nem gondoltam volna, hogy ilyen meló lesz idevadászni egy képet :)
Festményt, aztán szobrot kerestem először.
Imádom Rodint, de most megdöbbentem a leghíresebb szobrán. A férfi kezei…

A cikk jó :)

 

2016. április 7.

Lüke vagyok, be kell fejeznem itt magam. Legalábbis szünet kell.

Kiállítás-feliratokat szerkesztek majd hétvégén.
Aaaaá, szegény Dsidát nem frissítettem ma. Holnap legelőször azt csinálom meg.

+ meg kell kerülni a Csekét. Két kilóméter csak.
A Radón akartam ücsörögni délután, de hideg szél lett. Ott meg hüvi van még kánikulában is. Majd a jövő héten.

2016. április 1.

Első fejezet
Megyek egy utcán, egyszer csak mély gödörhöz érek. Beleesek. Nem az én hibám volt. Egy örökkévalóság, amíg ki tudok mászni belőle.

Második fejezet
Megyek ugyanazon az utcán, megint beleesek a mély gödörbe. Az én hibám volt. Még mindig hosszú ideig tart kikecmeregni.

Harmadik fejezet
Megyek ugyanazon az utcán, megint beleesek a mély gödörbe. Lassan megszokom. Az én hibám volt. Azonnal kikerülök.

Negyedik fejezet
Megyek ugyanazon az utcán és észreveszem a gödröt. Kikerülöm.

Ötödik fejezet
Egy másik utcán megyek.

(Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról)

2016. április 1.

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

2016. április 1.

Jóga

Valami ilyet – egy frászt valami, szinte tökugyanilyet éreztem, ezeket a stációkat.
Motivál egyszerre, példa meg sarki fény. Meg le is húz, hogy »énnekem ez nemmegy«. Számítanak a körülmények. Egyre jobban látom.

Szombaton anyuéknál voltam. Megelőzte egy hosszú nadizás pénteken. Nem hittem volna… akkor, ott, utána azt éreztem, erősebben, mint valaha, hogy nem való ez nekem. Nem vagyok elég spirituális, sőt, egyáltalán nem. És ezért nem is hat rám. Aztán szombaton hazafelé csak pislogtam. Forgott a világ velem.
Levelet akartam írni (fiktív levelekben azt hiszem, jó vagyok). Ki kellett volna írni magamból. Persze, nem küldtem volna el, aludtam volna rá egyet. Lett volna pár óra fogalmazás, aztán a végén sajnáltam volna csak úgy kitörölni. Lett volna belőle egy bejegyzés itt :)

Rengeteg a »volna«, két hónap alatt nem használok el ennyit.

2016. március 31.

Ansel Adams • The Tetons and the Snake river (1942)

2016. március 30.

Tegnap óta nem tudok leszakadni Németh Szabi oldaláról. Blog + fb is.
A tegnapi cikk kismiska azokhoz képest, amiket ma találtam.

2016. március 28.


Tegnap vettem egy édesköményt. Szemeztem vele már egy ideje, tökjól néz ki :)
Dunsztom nincs, mit csinálok vele (nemcsak »belőle«, egyáltalán szétszedni hogyan kell), de most, hogy képet kerestem róla: hatalmas irodalma van a neten.

Az elmúlt bő fél évben egy csomó olyan zöldséget ettem, amit addig még soha. Brokkolit (a mélyhűtött brrrrrr, de azóta rendeset vettem, sokszor, bejött); kelbimbót, az is bejött. Spenótot ezer éve nem ettem, utáltam. Tudok belőle finomat csinálni, igaz, nem főzelékszerűséget.
Nagyon várom, hogy a spárga megjelenjen :)

Ja, céklát a savanyúságon kívül egy-két éve ettem először.
(Majdnem szmájlit raktam utána, de ebben semmi röhejes nincs…)


2016. március 26.

      Szükségem van egy elefántra.

2016. március 21.

Régóta akartam írni erről.

Február végefelé olvasgattam a hvg.hu-t. Talán Feldmár volt az első cikk, aztán a végén ajánlottak más olvasnivalót is, és kattintgattam szépen sorban. Nemigen tudtam elszakadni, tökjó volt mind (jók ezek az algoritmusok, mert nagyon precízen találnak bele, hogy mit olvasnék :)). Amikor már legalább három olyan oldalam volt, aminek a végén azt írták, hogy a teljes cikk a HVG Pszichológia legutóbbi, november 10-én megjelent számában olvasható, rákerestem. Hihetetlennek tűnt, hogy azóta nem jelent meg újabb. De tényleg nem :)

A következő pénteken megvettem az Arrabonában az utolsó példányt belőle. Jel? (Jó, addigra már kellően működött bennem az AKAROM, megvettem volna máshol.) Egy hét múlva megjelent az újabb.

Ilyen pszihó-újság több is van a piacon. A Nők Lapjást lapoztam már, de nemigazán jött be (Kiskegyed-olvasók részére is készíthették, gondolom). A Mipszi több fokkal jobb, egy vagy két példányát megvettem tavaly.
De ez…
Egy-egy téma köré szervezik az egész újságot, ezt láttam egyből. A halál, gyászmunka, elengedés volt éppen. Tágabb értelemben: szó volt a halálon kívül szakításról, sokmindenről. Ezek mégis összekapcsolódtak, egymáshoz tartoztak. A cikkek, az egész újság hangulata mégis egészen pozitív, nem tudok rá jó szót, nem ez az igazi.
JEL, de mit jelent??
Minden írás végén ajánlottak könyveket, kettőt-hármat is.

Volt egy tízdarabos filmajánló, amelyekből talán hármat láttam is. De az összeset megnézném (havonta max. egyet, mert valószínüleg megfeküdné a gyomromat különben.
A Három szín: Kék történetéből semmire sem emlékszem, csak arra, hogy döbbenetesen nagy élmény volt. Juliette Binoche-ra igen, meg a csöndre. Azt hiszem, ezzel kezdem.

Ott ajánlották a Jégtörő Mátyás-t is. És közvetlenül mellette a Tibeti könyv életről és halálról-t. Ezt kezdem most olvasni.
A Mátyás frenetikus volt (nem is bírtam ki, teletűzdeltem az elmúlt napokat idézetekkel belőle). Régen olvastam Tamási Áront.

2016. március 20.

p a f f… (Esther Perel)

Nem erről akartam írni, csak most letaglózott és úgy maradtam egy időre.

Eszméletlen jók vannak a TED-en.

2016. március 20.

Fél előtt pár perccel ér be a vonatom az állomásra minden délután-este. És félkor indul(na) el a helyijárat a gólyahíd mellől. Nem merek a hídról feléjük se nézni, nehogy azt higgyék, nekik szól. DE: szinte mindig, mindegyik sofőr megvárja, hogy leérjek a lépcsőn, percekkel az előttem menő után, és amikor láthatóan nem feléjük indulok el, akkor fordulnak csak ki a megállóból. Persze, kisvárosban élek, de valahogy egész mások mégis az itt lakók, mint akár a szomszédban.

Amikor a hálanaplóról írtam, pont egy ilyen buszos este volt, de másképp. Ismerhetnek a sofőrök (vagy új is lehetett, persze), mert az utolsó lépcsőkön jártam, amikor zárta az ajtót és elindult. Egy férfi pont elkerült a lépcsőn. Amikor látta a buszt, visszafordult és megkérdezte, hogy azzal akartam-e menni. Mondtam, hogy nem, de kétszer felajánlotta, hogy elvisz kocsival szívesen.
Az emberek igenis jók. Vannak nagyon jók, meg olyanok is, akik ezután fognak még jobbá válni.

2016. március 18.

Hát, barátom, mindezekben nincsen semmi titokzatosság. Ellenkezőleg: abban van homály és értetlenség, hogy te négy évig éltél, és semmi egyebet nem csináltál, csak ettél, ugattál és aludtál; s hogy az emberek hetven és nyolcvan esztendeig élnek, és ennyi rengeteg idő alatt egy kicsi szűk helyen csak kereken járnak, s apró bódulatukban még a természet dicsőségét és a csillagok vidámságát is elfelejtik! Nem igaz?

(Tamási Áron: Jégtörő Mátyás)

2016. március 18.

[…]a boszorkány, aki éles eszével és mohó elmével többet összehordott a tudományból, mint más közönséges ember, s csupán azért billent a rossz szellemek pártjára, mert a lelke csenevész maradt.

(Tamási Áron: Jégtörő Mátyás)

2016. március 17.

Sokszor van úgy, hogy tökéletlen vitézkedéssel csak odapökjük a szavakat annak, akit szeretnünk kéne, de aztán hirtelen felüti a fejét egy csendes gondolat, s akkor magunkba szállunk rögtön.

(Tamási Áron: Jégtörő Mátyás)

2016. március 17.

Első nekifutásra:
(még simogatom majd :))

2016. március 16.

Ez már egy-két hónapos cucc (a könyv meg legalább két éves):

Fényképezőgéppel kellene, nem egy olyan telefonnal, ami négy éve, újkorában is butateló volt :)

2016. március 16.

vs.hu

Most tudnék írni valamit, de csak csöndben átpörgetem az agyamon a mondatokat, amik pár hete-hónapja tisztultak le bennem. Néhol brutálisan összecseng az itt olvasottakkal…

Jók vannak ezen a vs.hu-n.

 

 

Egy órát szeretnék kirándulni. Nem az Angolparkban kóvályogni, hanem igazi erdőben…

 

 

Végre klimaxolok… vagymi. Hideg verítéket érzek a hátamon-vállamon.

2016. március 13.

Kerestem valamit a fészbukom „activity log”-jában. Nem találtam, pedig úgy emlékeztem, hogy lájkoltam valamikor.
Egy plusz könyvjelző-csatornának használom csupán. A kedvenc oldalaim értesítenek ott minden fontosról. Meg, amelyik posztot lájkolom, azt később megtalálom. Különben a böngészőmben őserdő lenne.

Eszméletlen jókat találtam a múltamban :)

 

Ezt viszont ma olvastam. Ki kellene próbálni :)

Volt egy önhipnózisos gyakorlat (?) a gondolat hatalmás előadáson. Nem megy. Képtelen vagyok egy pontra koncentrálni becsukott szemmel. Illetve, a kezdeti nulla másodperc már két-háromra nőtt. De folyamatosan lepottyan a figyelmem, és jönnek a mindenféle gondolatok is hozzá.

2016. március 12.

Aki azonban magát akarja büntetni, az könnyen kap segítő társakat,

(Tamási Áron: Jégtörő Mátyás)

2016. március 11.

Elkezdtem olvasni a Hajnali lázat.
Az első oldalon mindjárt volt egy elütés (alany-állítmány nem-egyeztetése), aztán pár oldallal később egy történetbeli akármi az idővel (pár napnak titulált több hetet).
Olyan vastag papírra nyomták, hogy manapság is párját ritkítja; akkora betűkkel, mint egy másodikas olvasókönyvet; a sorok közé majdnem beférne még egy sor. A margók meg akkorák, hogy alig maradt közöttük a betűknek szedéstükör. Kerestem, hogy megnevezik-e a tipográfust, de nem. Én is mélyen titkolnám, ha ilyet csinálnék.

Rossz indítás volt, pedig hónapok óta fentem a fogam erre a könyvre.

Aztán elragadott a történet (felénél járok). A könyvek halálpontosan akkor pottyannak a kezembe, amikor KELL nekik. Ezért nem is agyalok rajta. Kellett és most.

2016. március 10.

A sportolás halálos veszélyei

:)

Csípem Karafiáth Orsolyát (alapvetően bejön az a hozzáállás, ha mélyen letojja valaki, hogy kinek mi a véleménye őróla. Irigy vagyok :)).

Gerendás
Péter
és
Gereben
Zita

Utolsó
nyaralás
apámmal

2016. március 5.

Legyen ma béke belül. Bízz abban, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Ne feledkezz meg a végtelen lehetőségekről, amelyek a hitből születnek benned és másokban. Használd azokat, amiket adnak neked, és add tovább a szeretetet, amelyet kapsz. Légy elégedett önmagaddal, úgy ahogy vagy. Hagyd ezt a tudást beépülni a csontjaidba, és add meg a lelkednek az éneklés, a tánc, az ima és a szeretet szabadságát. Ez mindannyiunk számára létezik.

2016. március 5.



Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Babits Mihály




Akit az istenek szeretnek,
örökre meghagyják gyereknek.

Heltai Jenő

2016. február 28.

2016. február 25.

Soha nem vágytam megnézni a Várkert Bazárt. De kalandvágyóknak ez után a cikk után kötelező :)

2016. február 24.

A38

Az árán kívül, vannak kérdések. Mennyire stabil a közlekedés ott (nekem); meg hogy nézne ki, egy ilyen koncerten majd' 48 évesen mit kezdenék magammal – kétlem, hogy kibújnék a bőrömből és csápolnék őrültek módjára, sose csináltam ilyet. Ja, ilyen koncerten se voltam sohaéletemben.

DE, legalább öt éve várom, hogy jöjjenek Magyarországra…


2016. február 23.

Az első nap után még semmi bajom nem volt, simán hazaértem (kilenc előtt nem sokkal, iszonyat fejfájással – a déli kávé nélkül ez történik. Egyáltalán nem lett volna szabad kávét inni a két napban. Ezt szombaton reggel még nem tudtam, vasárnap meg nem bírtam ki, még reggel is légkalapáccsal ütötte valami bentről kifelé.)

Jók voltak a meditációk. Közeli terveim között szerepelt a vezetett meditáció, nagyon be is jött.

A társaság szuper volt. A (z állítólag) szkeptikus pasiktól a hangulat pazar lett :)
A párom tökvéletlenül (?) egy rákbeteg (és csak úgy mellékesen sm-es is…) nő volt.

Az első nap azért már derengett: ez az öngyógyítósdi nem az én utam. Jó volt tanulni róla, aztán elrakni egy megfelelő fiókba, tudni hogy ott van és elővehető, ha itt lesz az ideje.

A második nap meditációi, beszélgetései is nagyon jók voltak. Az első meditáció iszonyat fárasztó volt. És nemcsak nekem, a többieknek is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben tudom túllépni a fizikai határaimat. A társgyógyítás viszont abszolút nem az én bulim. Érzékem sincs hozzá, de fizikailag sem megy. Az öngyógyítós is akkor jöhet szóba, ha majd lefutottam a tatai minimaratont.

A nap végén rettenetszarul voltam, a lábam egyáltalán nem működött, fel se tudtam emelni, háromlépésenként meg kellett állnom az esőben. Másnap reggelre meg izomlázam lett. És még töményen van most is. A kétnapi földönüléstől a fenekem-csontom fáj, ha rágondolok, akkor is.

Megérte :)


2016. február 23.

Az Arrabona mellett ül a lépcsőn egy bottal járó férfi. Szinte mindig. Karácsony előtt óta szerencsére nem fagyoskodott ott, azóta egyszer láttam csoszogni az utcán, mostanában, Gyöngyvér felé útközben.
Bakker, ma nem hittem a szememnek, az esőben-hidegben is ott volt. Szoktunk köszönni egymásnak, időnként beszélgetni is. Azt mondta, hogy jobban megyek, ő úgy látja :)
Én mondjuk nem így érzem, de inkább neki hiszek :)

Komáromban iszonyat szél, szakadó eső volt egész délelőtt, még amikor elindultam is. Majdnem-havaseső esett. A kolleganőm kb. nemnormálisnak nézett, hogy elindultam mégis. Mondta, hogy kíváncsi, meddig bírom Győrben. Kibírtam negyed ötig. Három órát végig mentem :) Oké, voltam sokat boltokban is, de jó nagyot kerültem a belvárosban is.

Öt hete nem voltam pénteki »terápiás mászkáláson«. Vártam, mint… nem is tudok rá hasonlatot. És mire megérkeztem Győrbe, már totál kivilágosodott. Aztán az eső is elállt. Hála :) :)

2016. február 19.

Gyalogoltam tegnap este hazafelé, és egy gondolat forgolódott a fejemben folyamatosan. Igazából előző nap óta. Észrevettem, hogy minden nap történik velem valami apróság, amit szerencsének neveztem volna eddig. De nem az igazán. Meg vannak emberek, mondatok, érzetek, tettek is akár, amik azt bizonyítják, hogy jó emberek vannak szerteszéjjel, mindenfelé.

Sokszor olvastam a hálanaplóról, hogy nem is gondolná az ember, mennyi mindent lehet egy-egy nap végén beleírni. Most gondoltam először rá. Nap közben már éreztem, nem tudom már, mi volt éppen tegnap, de azt is tudtam, hogy előző nap is történt valami. Aztán akkor, útközben hazafelé még egy. Az a valami vagy valaki, aki vigyáz rám, az ő keze van benne. Tuti :)

Szóval, vezetni kellene azt a »hálanaplót«. Itt.

2016. február 18.

Vissza az élethez    blog.hu

2016. február 18.

„Ahelyett, hogy olyan baromságokkal traktálta volna, hogy »a remény hal meg utoljára«, hogy »mosolyogjon, és akkor a világ visszamosolyog rá«, hogy »a legsötétebb éjszaka is véget ér egyszer«, Lisey egyszerűen csak megölelte a nővérét. Mert néha ez a legjobb, amit tehetsz. […] Néha az a legjobb, ha hallgatsz. Néha az a legjobb, ha befogod a lepcses szádat, és állod a sarat.”

Stephen King

Holnap valentájn-nap. Most olvastam valami tökjó jelzőt rá: a gügyögés világnapja (by Táfelspicc) :)

Tényleg, a life.hu ezt a jeles napot megünepelendő, egy remek interjút készített Csernus Imrével. Szily Nóra valószínűleg azért beszélgethet náluk, hogy ez az egész lájf ne ragadjon hozzá a béka fenekéhez :)

2016. február 13.

„Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni… valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.”

Márai » »

2016. február 13.

A közelmúltban többször is megtörtént a közelemben, hogy egy-egy szeretett személy halála után röviddel érkezett a családjába valaki, általában kisbaba.
Tényleg föntről vezérli valami? Ez is az egyensúly?

Megdöbbentem egy hónapja David Bowie halálhírén… és most ez.

Olvastam egy cikket. Nem emlékszem, mikor olvastam a neten ilyen hosszút. Nem szoktam, nincs türelmem a képernyőt meredten bámulni ennyi ideig. Az érdekes, fontos, ámde hosszú olvasmányokat ki szoktam nyomtatni, és a vonaton olvasom végig (tudom, szegény fák, szegény környezet. De annyi felesleges papírt kell termelnem munka címszó alatt, hogy… huhh, még annál is sokkal többet).
A könnycsatornáimmal is baj lehet, mert a legkisebb mértékben megindító dolgoktól is elkezdek bőgni.

Szóval, egy szuszra elolvastam, és a hatása alatt vagyok.

Hétfőn csináltam meg az adóbevallásomat, 1% ment a buddhistáknak, egy a Bátor tábornak. Talán egy-két hete olvastam el Daniel Goleman könyvét, főszerepben a dalai lámával (A jóság hatalma). Most pedig az amerikai evangélikus lelkésznő kapcsán érzem azt, hogy valahol magasabb szinten szorosan egymáshoz tartozik minden és mindenki, Ferenc pápától a dalai lámáig. A sosem látott, de sokszor érzett felsőbb irányítómmal együtt.

2016. február 11.

Kerestem a tipográfust, de csak egy bibliás társaságot találtam, akiknek a nevéhez köthető ez a grafika, amit rengeteg pólóra, táskára meg ilyesmire nyomnak rá. Még iPhone-tokra is :)

2016. február 10.

Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz.

Jean-Jacques Rousseau

2016. február 10.

1. Rehabilitációs (?) kártya – amennyire tudom, ez olyannak is jár(hat), aki főállásban dolgozik.
Vonzóbb egy ilyennel rendelkező a (hús)piacon.

2. MÁK-kártya – ha nem lesz arcképesem, vonaton 90%, meg a buszon is. + a helyi közlekedés ingyen (ingyenbékávé :))

3. Parkolóigazolvány.

Rettentő sok infó kering róluk a neten, tavaly még préseltek is az összes feltételein. Gyakorlatilag féllábúaknak se igen jár, meg visszaveszik. Meg kell próbálni.
Tegnap rengeteg időt seggeltem itt a kutatással, minimális eredménnyel. Folytatom :)


Ma kezdődik a majom éve :) Ez a majom jegyűeknek (pl. nekem) állítólag katasztrofálisan rossz lesz.
De a többiek se örüljenek nagyon :D

Éééés, lehet ellene védekezni: piros dolgokkal, de csak amit nem mi vettünk magunknak, vagy jáde bigyókkal :)


2016. február 8.

„Biegelbauer Pál vagyok, de ez nem lényeges. Ember vagyok, aki sok-sok illúzióját elvesztette, de még nagyon sokkal rendelkezik. Veszteségeimben sebződtem, és sebeim sok mindenre nyitottá tettek. Harminchat éve foglalkozom az ember testi nyavalyáival, azok nem orvostudományi módszerekkel történő felismerésével és elhárításával. Ezért sokan úgy vélik, hogy természetgyógyász vagyok.
Valóban igen sok ismeretre tettem szert e téren, tudásomat tanfolyamokon adtam át az érdeklődőknek, ha tudtam, segítettem másokon, de a »természetgyógyász« kategóriát túl szűk keretnek tekintem, nem tartom magam annak.

Meggyőződésem, hogy azzal teszünk a legtöbbet a másik emberért, ha csak vagyunk, azaz létünk csodájával ajándékozzuk meg a másikat. Vagyunk úgy, hogy semmiért sem ítéljük el, mert a másikat illető negatív ítéletünk mögött mindig a mi életünk megoldatlanságának fájdalma és keserve rejtezik. Nem el- és megítélni a másik embert, hanem elfogadni őt annak, aki, és olyannak, amilyen. Annak látni őt, aki a felszín káprázatán túl valóságosan az, és valóságosan olyan, azaz csodának látni, gyönyörűnek és jónak.”

2016. február 6.

2016. február 6.

     Sabeena Karnik

2016. február 3.

Bátran élni • Almási Kitti

Azt tapasztalom, hogy többet hoz, ha nem kizárólag kognitíve akarjuk kezelni az olyan kérdéseket, ahol a probléma nemcsak a gondolkodás, hanem a zsigeri fájdalom szintjén van, amit még megközelíteni is alig lehet. Pláne nem egyedül. Ilyenkor is érdemes persze olvasni és önállóan töprengeni a helyzetünkről, de ezekben az esetekben az érdemi változáshoz általában szakszerű és összetett terápiás segítségre van szükség. Ha valaki traumatizálódott vagy valamilyen mentális betegségben szenved, akkor ezt a könyvet (és bármely másikat is) csak információs forrásnak, tájékozódási, szemléletformálási lehetőségnek érdemes tekintenie – de tudnia kell: ahhoz, hogy valódi változás történjen, élő, gyógyító kapcsolatra van szüksége. A könyv önmagában nem elég!

2016. február 2.

A jó útitárs 8 alaptulajdonsága

Semmi átvitt értelem – az utazás jó ötlet. Erre rágyúrok :D

2016. február 1.

Vannak tehetséges és pihentagyú egyének :)

via: buzzfed.com

2016. február 1.

Az egész létezés titka, hogy soha nem lenne szabad félned. Sose félj attól, mi lesz veled, ne számíts senkire. Abban a pillanatban, amikor elutasítasz minden segítséget, szabad vagy.

(állítólag) Buddha

2016. január 30.

Nem a betegség határoz meg engem, hanem én a betegséget.

Jóideje, ha olyan helyzetbe kerülök, hogy pár mondatot mondjak magamról (érdekes, az utóbbi egykét évben több ilyen is volt), először a kórság jut eszembe. És utána közvetlenül, hogy AZ nem én vagyok. Azt ugye nem mondhatom, hogy közöm sincs hozzá (pedig igazából ezt érzem), de gyorsan eszembe jut egy csomó más. Az sm meg a végére szorul. Már, ha egyáltalán elmondom. Hülye vagyok mellesleg. Csak, ha ülök, akkor nem látszik. Amúgy ordít.

Így, röviden és velősen néhány napja fogalmaztam meg magamnak.
Úgy, hogy a napokban sokszor fordult elő, hogy alig tudtam lépni, és azt éreztem, hogy mégiscsak ott van a helyem, rokkantnak.
Tudom, hogy az nem jelent mindent, hogy remekül fel lehet(ne) venni a kesztyűt. De úgy érzem, talán nem vagyok elég… erős?, hogy akkor ne a flepni határozzon meg.

Pesten – szokás szerint – jobb volt a lábam.

Megyek, keresek a neten valami élménynekvalót.

2016. január 30.

© Emma Allen

Három éve, a diagnózis után rettentően sajnáltam, hogy pár hónappal korábban egy plázázás alkalmával egyszerre négy blúzt vettem magamnak (az azévi nyári ruhatár-frissítésem volt). Kapitálisan fölösleges pénzkidobásnak tűnt utólag.
Ugyanakkor meg nagyon örültem, hogy nem találtam szövetkabátot év elején (pedig kábé tíz éves, és rommá hordott helyett kellett volna). Az milyen pénzszórás lett volna. Kerekesszékbe minek… mondta is a kolléganőm erre, hogy hülye vagy. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, benne velem. Nem csak én dugtam a homokba a fejem, csak nekem lett volna szabad.
(Ugyanezt a két szót megkaptam azóta mástól, egész más hangsúllyal.)
Beletelt legalább egy évbe, mire a bénulás pallosa távozott a látóhatáron túlra. Emlékszem a napra, hogy éppen hol gyalogoltam, a napra, ahogy szikrázóan sütött.

Január hatodika óta nem vettem magamnak semmit. Rengeteg pénzt elköltöttem magamra, de kézzelfogható akármire nem.
Rengeteg sálam van, a szükséges tízszerese biztosan. Valszleg ez az egyetlen káros szenvedélyem. (Káros van még, csak az nem szenvedély.)
Álltam boltban sálak mellett, és semmi kedvem nem volt hozzá, minek… Pénteken egy táskát vettem le egy polcról. Egyáltalán nem került sokba, szép volt, különleges is. Más, mint a többi táskám. Jó élénk piros is :)
Kézbe vettem, megforgattam, aztán lassan visszatettem. Mi a fenét csináljak egy nyári és vidám cuccal? Van nekem éppen elég. Egész biztos nem kell több most.

Tényleg hülye vagyok. Meg béna is, csak a fejemben jobban.

Gondolkodom, mikor kaptam valami apróságot csak úgy. Nem karácsonyra, szülinapra vagy más címzett alkalomra.
A gyerekektől kicsi korukban rajzokat, meg egyéb kincseket. Azóta csak magamtól.
Illetve, volt egy még.
De ezen törni kell a fejemet, mert lehet, hogy csak a memóriám rossz, és holnapra eszembe jut egy csomó.

(Ezt öt hónapja csináltam, 3D-ben is „megvan”. Persze, az nem hangyás :))

2016. január 25.

mi történne

2016. január 24.

Amikor megvettem az Anti-határidőnaplót az unokahugomnak, biztos voltam, hogy nagyon jó lesz neki. Múlt szombaton mutatta is, hogy szorgosan használja + tanul is belőle. Persze, nem lett belőle egyből a lassúság szobra, de halad, apró léptekkel, és előre :)

Jó ez a cikk (a kép is onnan jött)

2016. január 23.

Doors

Olvastam valamikor Buda László könyvét (Mit üzen a tested), tán egy éve. Igen, az után nem sokkal, hogy elhatároztam, eleget olvastam a lelkemről meg hasonlókról. Ha több psziho-ezo könyvet olvasnék, az csak ártana már. No, ezt gyakorlatilag nulla ideig sikerült megállni :)
Nem is nevetséges, csak a cselekvés nélküli agyalásba pörgök velük.

A könyv szuper. Nem sokkal utána elmentem Tbányára egy előadására. Úúúh, szörnyű előadó, katasztrófa volt. Meg is állapítottam, hogy nem kellene erőltetni, inkább az írásnak élni helyette.

Ez az írás felelevenítette az élményt, és megerősítette az akkori megállapítást. Írnia kell, olyanokat, mint ez is. Valószínűleg akkor is ezt érezném, ha nem ennyire a lelkemre beszélne benne. Pont nekem…

2016. január 21.

[a Dalai Láma] Véleménye szerint a szegények és a gazdagok közötti különbségek növekedése „teljességgel erkölcstelen”. Afrikai és latin-amerikai útjai során tanúja volt a szegénységben élők kétségbeesésének, és kritikusan rámutat arra, hogy mindebben aktív szerepet játszik a korrupció.

Nyersen fogalmaz: „A korrupció olyan, mint a rák.” A korrupció segít fenntartani a szegénységet, ugyanakkor megakadályozza a szegények felemelkedését is. Gyakori, hogy a szegényeknek szánt adományok a gazdagok zsebébe vándorolnak.

A Dalai Láma azt javasolja, hogy a korrupciót a közélet minden területén számoljuk fel. Véleménye szerint a korrupció legfőbb oka a szélsőséges önzés, amely figyelmen kívül hagyja a többiek jólétét. Úgy gondolja, hogy a probléma a modern oktatással kezdődik, amely nem erkölcsi elveket ad át, hanem arra kondicionálja a gyerekeket, hogy csak a személyes sikerrel és a pénzzel törődjenek.

innen: Daniel Goleman: A jóság hatalma (A Dalai Láma látomása az emberiségről)

Annyira szenzációs fotókkal van tele róla a net, hogy majdnem lehetetlen feladat egyet kiválasztani :)

2016. január 18.

Idézd fel a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb ember arcát, akit valaha is láttál, és tedd fel magadnak a kérdést: az a lépés, amelyet megtenni készülsz, szolgálja valamilyen módon az ő érdekeit? (Gandhi)

innen: Daniel Goleman: A jóság hatalma (A Dalai Láma látomása az emberiségről)

2016. január 18.

© Robin Halioua

Kijöttem az ordibálós üzemorvostól múlt szerdán, még a kezemben voltak a papírok, és az villant be (megint csak úgy, zsuppsz be az agyamba, gondolkodás, előjel nélkül), hogy elhárult az akadálya, hogy anyuékhoz költözzek. Ez az egy tartott vissza, hogy onnan nem tudnék bejárni dolgozni. A szükségesnél sokkal többet rágódtam ezen azóta…
A gyerekeknek és anyuéknak még el se mondtam.
Igazából nem is tudom, mit szeretnék. Ott se lenne nyugalom. Sőt. Meg nem is építhet egy ember semmi jövőt a 70+ éves szüleire. Hatalmas ajándék az is, hogy ilyen jól vannak.
Meg hagyjak itt mindent csak úgy. Ebben az én 25 évnyi részem is benne van (+ a szüleim folyamatos támogatása).
Most délután legalább egy órán keresztül csavarta valami a szívemet. Piszoksz* volt, bőgtem közben :(
Az infarktus csak nem szórakozik ennyi ideig.
Mert még mindig töketlenkedek, pedig mindent jól tudok.

A munkahelyet jogásszal többoldalról megtárgyalom. Beszélek a dokimmal, hogy mit kell csinálni (de nyárig semmit nem akarok elindítani). Előtte elmegyek az előadására, rám fog férni.

Kaptam egy javaslatot (nem javaslat, kemény felszólítás inkább). Hülyeségnek tartottam először, de pár perc gondolkodás után már nem tűnt annak.
Be kellene méretni az ágyamat, nincs-e alatta valami bekavaró vízér. Buggyant hókuszpókusznak hittem ezt világéletemben. De eszembe jutott, hogy az első tüneteim pár hónappal az ideköltözésünk után kezdődtek.
Ha nem akarok beengedni egy ilyet, akkor legalább az ágyamat kellene eltenni máshova.
A gondolkodóba ejtő pedig az, hogy nagyon bízok abban, aki mondta. Nem tudom megmondani, hogy miért. Nemigen van olyan ember körülöttem, aki a privát idejéből áldoz rám (a gyerekeimen kívül konkrétan nincs is).

2016. január 17.

Ennyire gáz címet nemigen adtak még cikknek:

Új fronton folytatódik
Simicska oszlopháborúja

Ahogy az egyik kommentelő írta:
„A cikk nem arról szól, amiről a címe.”

Egy tökjó írás, egészen másról :(

Nem is tudom, miért kattintottam rá, mert a nemlétező tököm is tele van mindegyikükkel, függetlenül attól, hogy még mindig lophat-e, vagy kitúrták a pörköltös kondér közeléből.

2016. január 16.

Tegnap vettem a vonatra rágcsálni, de csak most bontottam fel.

Brutálfinom!


2016. január 16.

Csípem Angelináékat. Egyre jobban:

Angelina Jolie's daughters Shiloh and Zahara follow in her charitable footsteps

De a legérdekesebbek a kommentek. Miért nem lehet ezt nálunk is így… majd' az összes pozitív, ha egy-egy valaki leszólta őket, azt azonnal leoltották a többiek.

2016. január 14.

Végetért az évvégi másfél hét, és megállapítottam, hogy borzasztó bezárva lenni, feladatok nélkül. Természetesen dolgoztam itthon, meg élveztem, hogy van akár két órám is egyben „blog”-ot írni.
Persze, elmehet az ember sétálni az utcában, az a végéig meg vissza szép másfél-két kilóméter. Jót tenne a lábamnak. Végig fák alatt, megismerkedhetnék az összes kutyával is közben.
Voltam itt is, ott is meg amott is, de ezek különleges élmények, nem a mindennapok részei. Nem lehet kiállításra, meg hasonló helyekre járni minden nap.

Olvastam egy döbbenetesen jó könyvet: Norman Doidge A változó agy. Hihetetlenebbnél hihetetlenebb sztorikkal tele, olyan neurológus-kutatókkal, akik semmibe veszik a tudományáguk alapvető tanításait is. És érnek el felfoghatatlan eredményeket.

Ebben a könyvben mondta (talán nem is csak egy) beszélgetőtársa, hogy csakis értelmes feladatokkal lehet eredményt elérni. Ha olyat csináltat a betegeivel, ami nem ilyen, az olyan, mintha semmit sem csinálnának.
De ha olyan mozdulatokat, amik részei a mindennapi életnek (legyen ez akár csak a konyhaasztal tisztára törlése nagy, íves karmozdulatokkal), akkor azoktól az agysejtek bekapcsolnak és csodákat művelnek.

Szóval, az a kényszerítő erő, ami felkelt reggel, elvégezteti velem az időmet percre beosztó tennivalóimat, megmászatja velem a gólyahidat és eltereli magamról a figyelmemet amíg dolgozom, az jó dolog. Kb. kapok annyit ettől, mint amennyi erőmet elviszi a lélektelen munkám.

Ezt szépen megfogalmaztam magamnak hétfőre, szerda délelőtt pedig beleordította az arcomba az üzemorvos, hogy ennek most VÉGE!!

Összefoglaltam (?), hogy mi történt.

A várható jövedelmem meg nem lesz elég semmire. Az égvilágon semmire. Még ha a (talán megkapom) MÁK-kártyával ingyen fogok BKV-zni, akkor se.
És nem lehet a napjaimat úgy élni tovább (örökre), mintha szabin lennék. Tudom milyen, és tudom, hogy megölne.

Szükségem van arra, hogy emberek között legyek. Iszonyú nehezen ismerkedem, nem is azért van erre szükségem, mert annyira közösségi lény lennék, soha nem is voltam az. Mégis adnak valamit, amiből töltekezem. A rezgésük (meg az enyém, persze). És tudom, hogy vannak közöttük negatívak is, de az egészből valami jó jön ki mégis.

Ez a cikk mintha rólam szólna. Nem a jelen helyzettel, hanem úgy általában.

2016. január 10.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elkezdődik a „lezárás éve”.
Nem tudom, akarok-e a mostani állapotomról egyáltalán ide írni bármit is. Most nem tudok. Nem tudom. Egyelőre fogalmazhatnékom sincs róla. Gondolataim, körvonalak persze egyből voltak, de azok mind a helyzet kezelésére vonatkoztak. Azt pedig csak lényegtelen keretnek tartom csupán. A fontos az, hogy magammal mit kezdek. És hogyan. Na, ezekről lövésem sincs.

Addig is, találtam egy jót (a TED-en eszméletlen jókat lehet lelni).

2016. január 8.

A három újabb közül, kinyomtatva ez jött be neki leginkább:

Nem ilyet akartam ide írni ma este, de egy „egyet alszok rá” nélkül még megbánnám. Hat év alatt egyetlen egyszer töröltem innen valamit. A beírást bántam meg, persze, nem a törlést.
Többet is radírozhattam volna, de mégsem tettem. Pedig egy naplóból is lehet lapokat kitépni :)


Ez meg az első gluténmentes sütéseim egyike volt. A kolléganőm is hajlandó volt megkóstolni, pedig nem eszik édességet reggel (de nem akarta elhinni, hogy sütötökkel is lehet sütni:)). Utána meg kiakadt, hogy mit picsogtam addig, hogy a gluténmentesek szárazak, meg nem is jók. Télleg jó lett. Meg fotogén :D


2016. január 6.

Sok volt a nyavalygás mostanában.
Angelika első névjegyei, még tavaly tavaszról. Azóta már legalább három újabb készült, azok már képekkel :)

2016. január 5.

Jövő héten nagy fába vágom a fejszémet. Amikor beleugrottam – szinte szó szerint –, nem igazán (egyáltalán nem) gondoltam át. Nem is olvastam különösebben utána, hogy mi is az, amire hagytam magam rábeszélni. Utána már jó lett volna visszatáncolni, de azt meg a büszkeségem, ugye… Most meg még a hó is. Reméltem, hogy normális utakkal megúszom a minden délutáni kirándulást, de nem jött be.

Szóval, nagyon remélem, hogy jól fog elsülni a találkozásom a pránanadival :)

Szerdán délelőttől Győrben leszek. Ezer éve (néhány hónap :)) szeretném kipróbálni az Élelem éttermet, remélem az is összejön.


Olvastam valamit (mást is, persze. Ezt csak fellapoztam itt.).

2016. január 3.

Nem szeretem a telet, enyhén szólva. Nem a hideggel van igazán bajom (az is rossz: lefagy a kezem maradék mozgékonysága is), a havat, és főképpen a csúszós utakat meg lépcsőket nem bírom. Félek tőle. Soha nem is szerettem.
Amikor általánosban az volt a tesióra, hogy kimentünk a suliudvar mögötti, befagyott patakhoz csúszkálni... hát, már akkor se értettem, mit élveznek ezen egyesek. Most annál sokkal veszélyesebb a helyzet.
Három éve, amikor március 15-én a belvárosban tankok taposták a havat, szóval az után a hosszú tél után rettentő büszke voltam magamra, hogy „megcsináltam”, nem mentem el előle betegállományba, pedig simán megtehettem volna. Minden nap felmentem a gólyahídra, felültem a vonatra és elmentem dolgozni.

Az után a tél után gondolkoztam, hogy mire kellene inkább „edzeni”. Ha már ott van az a gólyahíd, ingyen konditeremként. A gyorsabb lépcsőmászásra? Vagy inkább a kapaszkodásmentességre? Vagy inkább arra, hogy egyenletes tempóban használjam a lábaimat (a jobbat gyorsítsam, a balt meg lassítsam)? Akkor ezt az utóbbit választottam. Úgy gondoltam, hogy ez is az egyensúly, a harmónia része.
Azóta már inkább az a cél, hogy valahogy átjussak a lépcsőkön :(

Flow – van egy hosszú, lapos lépcsősor útközben a vasútállomás felé. (Meg egy rövid, de genyó meredek is.) Az a cél, hogy megállás nélkül, váltott lábbal felmenjek rajta. Van, amikor sikerül, van amikor nem. Amikor sikerül, büszke vagyok magamra :) Vagy a lépcsőházban: úgy felmenni a másodikra, hogy egyszer se rúgok bele, kicsit se, a következő lépcsőfokba. Nagyon kell hozzá koncentrálni, de sokszor összejön :)

Most jöttem vissza a városból. Mindig is tudtam, hogy nálunk a járdákat, buszmegállókat és hasonlókat szuperül takarítják. És ez nagyon kevés helyen van így. De a polgárok is hasonlók, a házak előtt is nagyjából rendben voltak a járdák. Vagyis inkább a városvezetés hasonlít a polgárokra, nem fordítva :)

Szarügy így mászkálni, hogy a hidegtől semmit, de egészen semmit nem érzek a jobb lábfejemmel, meg mozgatni se tudom :(


2016. január 2.

Emberek, akik miatt hihetünk abban, hogy 2016 jó év lesz

Az ilyen pillanatok és az ilyen emberek miatt élhető hely a Föld

A szívsebész, aki műtét előtt megnyugtatta kétéves betegét

A gyorsétterem egyik alkalmazottja, aki segített a fogyatékossággal élő vendégnek – felvágta számára az ételt, hogy könnyeben ehesse meg

A férfi, aki csak azért vásárol a piacon teknősöket, hogy visszaengedje őket a vízbe

A professzor, aki így oldotta meg, amikor az óráján sírni kezdett az egyik diák kisgyermeke

A lány, aki megmentette a szamarat a vízbefúlástól

A török esküvői pár, aki lakodalom helyett négyezer menekültnek adott enni

A férfi, aki így sétáltatja járásképtelenné vált kutyáját

Az anyuka, aki agydaganat miatt elhunyt barátnője mind a négy gyermekét örökbe fogadta

A férfi, aki egy idegen fiatalembert tanított meg arra, hogyan kell megkötni a nyakkendőt

A mentők, aki a kertészkedés közben rosszul lett férfi életét megmentették, majd befejezték a kerti munkát

A gyerekek, akik dzsekiket raknak ki a fedél nélkül élők számára

A Pókembernek öltözött férfi, akik hajléktalanokon segít

A kilenc éves kislány, aki hajléktalanok számára készít alvó kuckót és ételt is gyűjt nekik

• • A fodrász, aki az autista kisfiú kedvéért így vágott hajat

A kisfiú, aki csak azért növesztett hosszú hajat, hogy egy daganatos kisgyermeknek paróka készülhessen belőle

A kórház, ahol megengedték, hogy a hatvannyolc éve házas beteg pár egymás mellett lehessen

Az apa, aki hallókészüléket tetováltatott a fejére, hogy a kislánya ne érezze magát másoktól annyira különbözőnek

A település lakói, akik megtanulták a jelelést egy siket fiatalember kedvéért

Szeretlek Magyarország via Bored Panda

2016. január 1.

Dsida Jenő: Ne olvassátok…

Ne olvassátok írásomat úgy, –
amint olvasni szoktatok:
unott lélekkel, unott szemmel,
kevés hittel és szerelemmel
halk, nemtörődöm délután.

Ne olvassátok írásomat úgy, –
amint olvasni szoktatok:
távoli nóta hangja mellett
mikor az élet harsog benned
virágos, duzzadt éjszakán.

Ne olvassátok írásomat úgy,
amint olvasni szoktatok:
vidám aggyal, de hangok nélkül,
mikor az égen reggel kékül,
csúfolva tán a bánatot.

Olvassátok bár alkonypírban
s képzeljétek, hogy ott vagyok –
rebegjétek el,
ahogyan én rebegném,
susogjátok el,
ahogyan én susognám;
azután ti is, ti is sírjatok,
ahogyan én sírtam.

1924. október 2.

Nagy-nagy kedvenc :)

2016. január 1.