Gondolkozom, le kellene írni, hogy mi történt, alaposan átrágni a mondatokat, aludni is talán rá egyet.
A kaposvári kolléga-barátnőmnek még nem mondtam el, mi történt. Jobb lenne leírni neki, mert szóban tuti nem lennék összeszedett se, meg semmilyen se. Sajnálna, ami persze jólesik, de jobb lenne egyből a jövőre és a benne rejlő előrelökdöső részekre koncentrálni.

Végülis én éreztem, és mondtam is ki, hogy vérzik a szívem azért a tíz óráért, amit a napomból elpocsékolok valamire, ami nem épít egyáltalán.
Csak lefele :)

Év vége felé olvastam, hogy 2016 a lezárás éve lesz. Lezáródnak dolgok, ha már pislákolt valami előjelük 2015-ben.
Most, hogy egy hét sem telt el az évből, és már bele is csapott a lecsóba, elkezdtem erősen gondolkodni, hogy kilenc éve mi történt. Abba a kilenc-tíz-tizenegy évvel ezelőtti időszakba rengeteg minden zsúfolódott bele. A jókon gondolkodnom kell, inkább olyan volt, ami jónak tűnik (de csak most már), mert olyan felismeréseket tettem magammal kapcsolatban, amikről addig nem is tudtam. De a körítés annyi fájdalommal járt egy idő után, hogy akkor az is abszolút rossznak tűnt. A történések legtöbbje pedig tényleg rossz volt.
De: komolyan felmerült egy hatalmas lezárás, és nem léptem meg. Egyre határozottabban tudom, hogy ezt szívom meg most, egyre súlyosabban.

A mai helyzetem meg piszkosul hasonlít a tíz évvel ezelőttire. A jónak induló történet, a magamról tett pozitív felismerésekkel, meg abszurdba hajló folytatással. Nagyon-nagyon hasonlít. Csak sokkal élesebb. Minden része. Nagyobbak a magasságok és rettenetesebbek a mélységei. És én sokkal élesebben látom az egészet. De jobban értékelem a jó részeit. A korral járó több ész, és a három év gondolkodás (és a sok gittrágás) miatt is.

°   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   °   

Kedves Ibolya!

Szerdán az üzemorvosnál voltam, évente hosszabbítja meg az „érvényességemet”. Csípem a pasit, kedélyesen el szoktunk ilyenkor mindig beszélgetni. Előző életében a győri kórházban volt neurológus.
Szóval, ültem kint a váróban, legalább kétszer kijött, akkor nagyokat vigyorgott rám. Kilenc helyett tíz is elmúlt, amikor végre bejutottam (akkor már kb. három órája ültem – vonat + műanyagszék).
Bementem, előkerült ő is. Aztán a semmiből azt mondta, hogy gondolkodjak el a rokkantosításomon. Mert szerinte rosszabbodok, kezem-lábam. És nem vagyok alkalmas irodai munkára sem így. Meg kellemetlen helyzetbe hozom a munkáltatómat, hogy esek-kelek (WTF???). Minden második mondata közvetlenül az arcomba, az volt, hogy ÉRTI, AMIT MONDOK?! Ordítva. Mert az sm-től tavaly óta süket is meg hülye is lettem még a többin kívül.
Mint épp ennek a szakorvosa tisztában kellett lennie, hogy a stressztől simán lebénulhatok, vagy megvakulhatok. Szép lett volna, ha mentőt kell hozzám hívnia. Vagy mondjuk a vonatról nem tudok leszállni.
Persze, ilyenem sose volt, pedig stresszhelyzetekbe azért kerültem már. Most se történt ilyesmi.
A pici, de állandó stressztől a kezem gyengül (ez lehet most is egykét hónapja), a nagytól meg a lábam.
Pont előtte állapítottam meg, hogy a napokban könnyebben szedem a lábaimat.
Kimentem az épületből, és ugyanezt éreztem. Kb. fél-egy óráig tökjó volt (meg is lepődtem). Nade aztán elromlott :(

Nem tudom, neked mondtam-e, Katinak igen, hogy milyen érzésem van néhány hónapja. Azt éreztem, hogy a főnökeim, de talán a kolléganőim is kerülik a kommunikációt velem. Amúgy is azt hiszem, nem is sikerült a csapatba beilleszkednem rendesen.
Most komoly gyanúm van, hogy egy fő létszámleépítést így akarnak megoldani. Az üzemorvosnak simán odaszólhat a főnökség, hogy ne írja alá. Ricsiék látták, hogy megyek, a betegséget is tudják. Nemcsak időpontot kértek nekem, gondolom. Persze, ez csak megérzés. Lézerbiztos megérzéseim vannak.

Megadta fél évre az alkalmasságit, azzal a feltétellel, hogy elindítom a rokkantosítást ez alatt. Meg hogy őrült rendes volt velem, mert egyből kirúgathatott volna, de adott időt.
Ha akkor kirúgat alkalmatlanság miatt, akkor jár a felmondási idő (három hónap legalább) és a végkielégítés (másfél milla legalább – augusztus 4-én lesz harminc éve, hogy itt esz a rosseb).

Elmegyek Guseóhoz, megbeszélem, hogy milyen lépéseket kell tenni, meg elmegyek betegállományba (majd, ha fenyegetnek is, most még nem akarok). Aztán majd megpróbálom elérni, hogy mégiscsak ráírja az alkalmatlanságot.

Röhej, hogy a Tonomár vagy tíz évig alkalmas volt szerinte (mire? mert a végén már beszélni se tudott, és mindent mi csináltunk helyette Katival és Andival). És a főnökei simán elnézték az alkeszságát, meg hogy be se jár dolgozni.

Nem is beszéltünk még idén! Nem mondtam, hogy a múlt héten minden nap pránanadi-kezelésre jártam Győrben. Az állomástól több, mint egy kilóméterre. ÉÉÉS, simán elmentem addig, nem is voltam különösebben fáradt a végére. Oké, húztam a talpam a flaszteren, meg a lábfejem feszt beleakadt valamibe, de különösebb probléma nem volt.
Előtte úgy gondoltam, hogy rettentő büszke leszek magamra, ha végigcsinálom (és szemernyi kétségem se volt hogy NANÁ!). A szerda után ez a büszkeségérzés nem jött meg.