…Alibanya (szóval, ha rendes blogot írnék – már ha tudnék –, lazaságnak és hozzáállásnak hasonlót szeretnék):
Mit kell megtenned feltétlen egyedül...
Tegnap délután mozgás, kikapcsolódás céljából megnéztük az Egryket (meg a többieket is :)).
Ez a plakát állt a bejáratnál. Meg is torpantunk, hogy mi az, hogy „újrarendezve”?? Bementünk, és valami egyből gyanús volt: lett helye a kabátoknak-táskáknak! Rendes.
Feljött velünk a srác, megmutatta, hogy merre kezdjünk, hol fogunk kijönni. Még jó, hogy jólnevelt vagyok (így hívom a gyávaságot…), és nem mondtam neki, hogy tudjuk-tudjuk. Mert bámulatos, mit műveltek! Egy szuper, színvonalas, mai keretet alkottak a képek-szobrok köré.
Ahhoz képest, hogy mekkorát alkottak, a fb-oldalukon egy hírecske árválkodott anno a megnyitó táján, azt se ők írták, csak megosztották a Győr+ cikkét.
Találtam egy blogbejegyzést is róla (jó az a két kép benne. Nekünk már a kerekasztal-sereget nem kellett kerülgetni :)):
Szóval, amikor lejöttünk az emeletről, megállapítottuk, hogy nem akkora betűket érdemelt volna a plakáton az újrarendezés, hanem legalálább 10× nagyobbat. És tele kellene magukkal kürtölni mindent. De a fészbukjukat mindenképpen.
Tényleg nagyon kellett gondolkodnom, hogy mibe tudnék belekötni. Persze, lettek volna ötleteim :)
A földszinten pedig három orosz festő kiállítását lehetett körbejárni. Győr testvérvárosából, Nyizsnyij Novgorodból érkeztek. Még a gugli se igen ad ki rájuk képtatálatot. Konkrétan a csajra csak a pasi (férje? ugyanaz a családnevük, de ránézésből kb. a tanára lehetett) egyik képét :)
De: szuperjók voltak. A kiállítás után szívesen hazavittük volna őket. Megkímélve őket a hazaszállítástól :D
És, a legszuperebb az volt, hogy jó magasan, két újságcikk fénymásolatát is kirakták. Mind a kettő szép cirill betűkkel teleírva. Magyarul semmi. A képek mellett a címek. Slussz.
A nyolcévnyi orosztanulás egész eredménytelennek tűnt, már akkor is. 29 év alatt nem sokat felejtettem :(
:)[…]A szülők aztán elkezdenek korai fejlesztésről korai fejlesztésre járni, hiszen az első néhány életévben rendkívüli az agyi plaszticitás. Ez az egész odáig fajulhat, hogy az anya megtanul egy csomó fejlesztőmódszert, mi több, elvégzi a gyógypedagógus képzést, és az egész otthonlét nem az anyáról és a gyerekről, nem a kapcsolatukról, hanem a fejlesztésről szól.
És ez baj? Anyaként nyilván hordani akarom a fejlesztésre.
Kell, hogy legyen egy határ. Ha az anya is, a gyerek is túl van terhelve és szétesik, az nem jó. Akkor ki kell választani egy módszert, amit a leginkább javasolnak, ami úgy tűnik, hogy a leghatékonyabb és erre, akár egy szakemberre felépíteni a rendszert. Este hatkor otthon pedig lehetőleg már ne arról szóljon az együttlét, hogy hányat és hogyan guggol a gyerek.
Ami az ilyen fejlesztő-fejlesztett irányba elcsúszó anya-gyerek kapcsolatokban sérül, az az egymásra hangolódás: hiányzik az érintésnek az a formája, ami nem „akar” valamit. Ezt a csoportjaimban is tapasztalom, hiszen a mi módszerünk érintéssel is dolgozik. Az érintés egyébként az említett fogyatékos csoportoknál viszonylag későn kerülhetett be a repertoárba, és eleinte szinte kizárólag úgy érintettek, hogy akartak a másiktól valamit. Ez néha agresszióba is torkollott. Fontos, hogy az érintés néha más minőséget is kapjon: nem akarok valamit a másiktól, hanem kölcsönösen összehangolódunk.
Ha hiányzik ez a fajta képesség az összehangolódásra, akkor a gyerek felnőve is nehezebben kapcsolódik másokhoz, más csoportokhoz, nehezebben szabályozza és fejezi ki az érzelmeit, nehezebben érti meg mások érzelmeit. A fogyatékos gyerekek gyakran nem találják a kapcsolatot a kortársakkal, inkább a felnőttekhez tudnak kapcsolódni, és velük is egyfajta kiszolgáló-kiszolgáltatott formában, ettől pedig az évek során a tüneteik egyre mélyülnek. A PMTT ezzel is tud dolgozni, ezeknek a mély, berögzült tapasztalatoknak másfajta mintázatokat ad. Megmutatja, hogy lehet másképp is, lehet egymással kontaktusba keveredni.[…]
Hiányzik az érintés, ami nem akar valamit
Jó cím, és annál még sokkal jobb tartalom. Nem pont erre számítottam, amikor a pusztán ezt a mondatot tartalmazó linkre kattintottam.
…pedig pár napja határoztam el, hogy minden ilyen témát (ami akár csak áttételesen is, de összefüggésben lehet az állapotommal vagy a lelkem ezzel kapcsolatos részével) szigorúan elkerülök itt.
Nézegettem ezeréve kedvencek mappáiba elpakolt lapokat, és ezeréve nem látott jókat találtam.
Van egy »typo« nevű gyűjtőhelyem, remek betű-lelőhelyekkel, elképesztően jó grafikusokkal-tipográfusokkal. Meg iskola-jelöltekkel is, de már tudom, hogy 1: ezeket csak hirdetik, de szinte sose indulnak el (a valag pénz + a szinte halott piac miatt); 2: velem még sok pénzért sem vesződnének (nem vagyok OKJ-kompatibilis).
Szóval, van egy remek gyűjtőhely: DesignTaxi.
Ott találtam egy indiai tipográfust (sokkal komplexebb, amit csinál, a tipo-grafika-illusztráció elmosódott határvidékein alkot, térbeli-papír műveket), Sabeena Karnikot
Azóta csak ámulok :)
csak :)
»avatar« néven mentettem el ezt a képet anno, de dunsztom nincs már, hol lehetett az avatarom :)
Olvasgattam tegnap. Szokás szerint találtam valamit, ami rövid és velős volt – nem szeretem a sűrű, hosszú sorokban írt okosságokat, az csak szóf*sás (randán írok mostanában…). Ha valaki nem tud lényegretörően írni, ráadásul rendesen tagolva (neten különösen fontos!), az még gyakoroljon, de ne rajtam :)
Évamagazinon akadtam el. Szerintem még sose jártam itt. Mintha lenne ilyen nyomtatva is…?
15 dolog, amit képtelen vagyok tolerálni
Ha ez a 10 tulajdonság nincs meg
7 mondat, amit mondj ki naponta
10 jel, hogy úgy bánnak veled a kapcsolatodban, ahogy megérdemled
Sok ponttal mélyen egyetértek.
Miért ilyeneken akadok fenn, miért nem a karácsonyon jár feszt minden gondolatom?? Jingle bells-Jingle bells-Jin…
Elolvastam múlt héten a Flow-t. Nem mondom, hogy nem jó, de sok, sokkal jobbat is olvastam már.
Elveszett a részletekben, a pici apróságok jók voltak – de szinte csak abból állt. A lényeg nem húzott ívet az egész felett. Kellett volna pedig, hisz van benne »lényeg«.
Olyan, mintha egy amúgy szép, apróvirágos textilből varrnának színpadi drapériát. Egy méterről összeolvadnak a színek-minták, és csak egy szürkés, semmilyen színű izének látszik.
Nem üt, pedig kellene. Az amúgy szép anyag meg nem tud érvényesülni. Pedig más szerepben ő is ütős lehetne.
Öngyilkos-jelöltekről szóló Nick Hornby-t olvasok, de nem ezért vagyok ilyen. A trutymó idő talán? Nem.
Tizenhárman vagyunk országosan ebben a csoportban, akik ugyanazt csináljuk a cégnél. Egy összetartozó kör, és már nem én vagyok a legújabb közöttük.
Szóval, kábé húsz emberrel vagyok olyan viszonyban, hogy küldünk egy emailt a másiknak névnapjára. Gondoltam eddig.
Én a 12 emberkének az év folyamán írtam…
És most csütörtökön szabi után kinyitottam az emilemet, és egy volt kollégám + egy új, távoli kolléga-partner írt. Pasi mind a kettő :)
A közvetlen kolléganők közül senki…
Aztán a nap folyamán egy volt kolléganőm, akivel alig egy évet dolgoztunk együtt (de az pont az utolsó győri év volt), felhívott megköszönteni.
Ennyi.
Értem, hogy szombat volt. Meg agyatlan hajtás van, és egyedül én sz*ok rá és nem engedem magam szétnyúzni. De akkor is.
Az volt a nemnormális ezek szerint, hogy nekem fél évre előre be voltak állítva a figyelmeztetők mindenkiről az Outlookban.
Vagy nem figyelmes vagyok, hanem valami egész más. (Két perce még tudtam rá a jó szót, aztán meg elfelejtettem. Agybaj :))
Azért elgondolkodtató...
Megint beszart a fűtésünk, és itt ülök lefagyva.
Olvastam egy jót:
Mosolyogjon az eladóra, meghálálja
Bírom nagyon Sákovics Diána stílusát :)
Csernus
Egy ideig úgy voltam vele, hogy ha valaha pszihoizére volna szükségem (talán lenne), őrá aztán tuti nem. Persze, tudom, ennek a ráordítósdinak nagy része csak szerep, a fizetős pácienseivel biztos nem ordibál.
Aztán egyszer csak azt gondoltam (fene tudja, honnan jönnek ilyen nyilallások), hogy ha rámordítana, biztos hozzávágnék valami nehezet. Csak van valami levélnehezék az asztalán :)
Ettől aztán biztos lehetne, hogy elindultam a jó úton :)
A véleményem róla valahol félúton ingadozott a pozitív és negatív között. Talán inkább csíptem, mint nem. És most elolvastam ezt:
A csajok nem tudják, hogy
s megváltozott a véleményem. Mostantól bírom :)
2006-os kép, nem is pont erre mász(kál)tam ma. De több, mint három és fél órát mentem, folyamatosan. Piszoklassan persze, de egy picit se ültem le közben :))
Jógán mondja folyton Melinda, hogy minél jobban lelassít az ember egy mozdulatot, annál pontosabban tudja oda tenni a testrészeit, ahová akarja.
És ez így is van. Gyaloglás közben is.
De megfigyeltem mást is: ha lendületet adok egy mozdulatnak, meglepően könnyebbé válik. Eddig csak lépcsőmászás közben figyeltem meg, de pár napja sima vízszintes mozgás közben is.
Kompenzálja a kezemet.
Szívmelengető illusztrációk
Egyszerű és nagyszerű rajzok. Tényleg szívmelengetők :)
Nem tudom, hány éves Philippa Rice, és hogy vannak-e gyerekei, de nagyon jó lehet nekik. Nagyon komolyan hiszem, hogy ritka és eszméletlen jó dolog „gyerekesnek” maradni. Nekem nem jött össze, alighanem (talán soha nem is voltam felhőtlenül gyerek).
(update: csak pár fényképet találtam róla: Philippa kb. egyidős a rajzokon szereplő önmagával :))
Lazítok (?, á, sok dolgom van, csak dolgozni nem megyek) három napot. Nem kellene kinyitni se a gépet, mert folyton olyan jókat találok, hogy ittfelejtem magam.
Főzőcskézés is tervben van :)
(Ez a kép a melengetés mellett szíven is ütött kicsit. De csak kicsit :))
karácsony
„Testvér – a legtöbb, amit gyermekednek ajándékozhatsz!”
A királyi rádió hirdetése volt tegnap. Így, szó szerint.
Nem tudom elkerülni, hogy néha belehallgassak, a kollégámnál ez ordít folyamatosan. Mindig azt hiszem, hogy elérték a mélypontot. De nem.
Függetlenül attól, hogy van némi igazságtartalma, de hogy ennyire belemászni valaki privát szférájába senkinek nem szabad, még a legutálatosabb rokonnak se, az tuti. Nemhogy a kormánynak.
katarzis
Smetana
•
Moldva
Valamikor, elsős középiskolás koromban irodalomból a katarzis fogalmát kellett megtanulnunk. (Nem mondhatom, hogy erről tanultunk, mert erről szó sem volt. Szinte egy se. Egy bekezdésnyi definíció, és slussz. Semmi személyes élmény, semmi. Ilyen osztályfőnökünk volt.)
Bebifláztam – nagyobb hülyeségeket is sikerült már –, de biztosan éreztem, hogy ez csak valami elgurult gyógyszerű, lila egyén fantazmagóriája.
Aztán ez után nem sokkal koncertre mentünk. Smetana Moldváját adták elő (biztos mást is, elég rövid lett volna ez magában :)). Éés, a végére megtapasztaltam, hogy mi az a katarzis. Az igazi és hatalmas :)
A biztos érzések is megcsalhatnak…
ÉVENTE négy live komolyzenét hallgattunk meg. Gyanítom, a közgazdasági szakközépből kb. 0,5%-os érdeklődéssel. A tizenhat előadásból egy kezemen meg tudom számolni, hány volt a szuperjó. De voltak.
Aztán, amikor már dolgoztam, Komáromban rendszeresen átjártunk a kolléganőmmel a város szlovákiai felébe. Jól be is vásároltunk mindig. Akkor még vámellenőrzés is volt a határon. Gyakorlatilag semmit nem lett volna szabad áthozni. Nekünk piszokmázlink volt, egyetlen egyszer sem küldtek vissza. Piszokmázli, már akkor is :)
Még bakelit-időszakot írtunk, első fizetéseim egyikéből meg akartam venni a Moldvát. Nem volt Győrben, a Baross úti lemezboltban. A következő odaáti túránk fő célja nekem ez a lemez volt. Egy cseh alapművet alap, hogy Csehszlovákiában áruljanak :)
Csak a második lemezboltban volt meg. Szépen becsomagolták (valami világos, mintás papírba – milyen lükeségekre emlékszem: ez lehet, már az agybaj jele), hónom alá fogtam. Bevásárlás után visszaindultunk a határ felé. Két hatalmas, púposra tömött szatyor cuccal. Az egyik cekkert ketten fogtuk. Szembe meg jöttek emberek, akiket a vámos visszazavart.
Megálltunk a pasi előtt, megkérdezte, hogy milyen lemezt viszek. Mondtam, hogy mit. Azt válaszolta, hogy „Az szép!”, és át voltunk engedve!!!
Régiszépidők :)
aurora borealis
Ezt se tudom megmagyarázni: szeretném látni egyszer.
© Javier Rodríguez
Nem múzeumoztam tegnap, olyan szép idő volt, hogy inkább mászkáltam. A tömeg is simán elviselhető még.
Elmentem a Király utcán a kapuja előtt, tettek ki egy kis Radnai-táblát, tehát tényleg megnyitották.
Anno, amikor megnyílt, az első napokban megnéztem. Írták, hogy a nagy része (talán 70%-nál is több) grafika. A földszinten egy kis bemutató volt ezekből. Lógott egy max A3-as Mednyánszky: egy kb. tenyérnyi, szabálytalan, penészszínű víz-paca, meg két vagy három fekete girbegurba függőleges vonal. Semmi más. Olyan ereje volt mégis, és annyira kész és egész volt, annyira nem hiányzott róla semmi… Ott, akkor éreztem meg tutibiztosan, helyes hogy már nem festek-rajzolok.
Aztán felmentem az emeletre. Tudtam, hogy van Egryjük is. Beléptem a soron következő terembe, felkapcsolódott a világítás, és nem hittem a szememnek. Körben, csak Egry. Rengeteg. Körbejártam, talán háromszor is. Aztán valahogy elszakadtam tőlük és továbbmentem a következő terembe. Villany felkapcs, és ott a küszöbön leesett az állam: az is tele Egrykkel.
Nem tudom mikor volt ez, talán tíz éve is. (Most el kellene kezdeni guglizni, de lusta vagyok.) Tűélesen emlékszem jelenetekre.
Megkerestem egy régi CD-n az egyik későbbi kiállítás-nézés fotóit. Akkor még nem kértek pénzt a fotózásért, most meg valami horror ára van (lenne).
A pincében kortárs kerámia-kiállítást rendeztek éppen (az is tetszett):
Ha valakit nem érdekel a világ, és nem él benne a vágy, hogy aktívan kapcsolódjon hozzá, akkor az az ember önmagába zárkózik. Bertrand Russell, századunk egyik legnagyobb filozófusa leírta, hogyan sikerült elérnie a személyes boldogságot: „Fokozatosan megtanultam, hogy közömbös legyek önmagammal és fogyatékosságaimmal szemben; figyelmemet egyre növekvő ütemben kezdtem külső tárgyakra összpontosítani: a világ állapotára, különböző tudományágakra, olyan emberekre, akik iránt szeretetet éreztem.”
•
Lorin Hollander, a zongorista csodagyerek, akinek tökéletességre törekvő apja Toscanini zenekarában volt első hegedűs, egyszer elmesélte, hogy milyen extázist érzett, valahányszor egyedül játszhatott a zongoráján, és hogyan kezdett el reszketni félelmében és idegességében, amikor a tőle oly sokat követelő felnőtt tanárai is vele voltak. Serdülőkorában egy koncert közben görcsöt kaptak az ujjai, és utána évekig nem tudta kinyitni összerándult kezét. Valami tudatalatti mechanizmus úgy döntött, hogy megszabadítja a szülők folytonos kritikájától származó fájdalomtól. Miután Hollandernek sikerült felépülnie ebből a pszichoszomatikus bénulásból, annak szenteli az idejét, hogy hozzá hasonlóan tehetséges fiatal zenészeknek segít megtanulni úgy élvezni a zenét, ahogy kell.
(Flow)
Egy jó (hosszú) ideje az a véleményem, hogy túlságosan sokat foglalkozok magammal. Nem az „agyalással” – arról nagyrészt leszoktam már, inkább mélyebb ok-okozatokkal. Ezek a gondolatok sokszor hoznak eredményt, az utamon fontos pontokat és fogódzókat. És talán mégis sok.
És utálom az ikes igéket. :)
Az „ítélet” (tényleg az volt!) után, egy hiteles embertől hallottam, hogy egy ilyen „beteg”-nek, mint én, kötelessége minél többet megtudni a betegségéről. Nem a netről összevissza, hanem biztos forrásból. Szót fogadtam, de persze jól megjártam. A biztos forrás is lehet olyan, ami egy frissen diagnosztizáltat a legmélyebb gödör aljára küld :( Oks, találtam pozitív hangvételű írásokat is. Meg pozitív embereket is, éppen akkor.
De nagyon hamar azt éreztem, hogy eleget tudok, nem vágyok többre. Nem érdekelnek a kutatások, a gyógyszerkísérletek meg pláne nem. Soha nem gugliztam rá, fórumokat, blogokat, hozzászólásokat se olvastam, szinte soha. Az a néhány alkalom csak megerősített benne, hogy igazam van.
Nem hagytam fel az olvasással. Az emberi szervezet, mint egész együtt-működése mindennél jobban érdekelt és érdekel is. Az idegrendszer működése, a naponta felfedezett újabb és újabb összefüggések.
Az egyensúllyal van a baj, azt kell helyreállítani.
Hihetetlenül érdekes: Az agy hekkerei
Ha kétnaponta találok egy ilyet, elviszi az összes netezős időmet. Nem tudok firkálni :)
Tizenéves koromtól érzem (tudom?), hogy ha vallásos lennék, az csakis valami keleti dolog lenne.
„Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik.” – szó szerint: ETTŐL
Délután olvastam, és tátva volt a szám még sokáig utána. Hosszú, most semmiképpen nem állok neki ismételni. Lehet, elég is volt belőle 1×.
Leeresztettem, olyan… semmilyen hangulatom van. Fájt a fejem tegnap óta, délig bírtam bogyó nélkül. Most megint kezdi.
Nem lehet már kiülni a Radóra se. De: örülök, hogy mászkálni még simán lehet (ma még, legalábbis; + remélem pénteken is).
Egye meg a fene a bevásárlólistámat. Kiállítást kell felderítenem addigra. Idén nem láttam még a Radnait, igaz, hónapokig nem is volt nyitva. Vagy felmegyek a székesegyházig, a Borsosban is van valami. Sokéve nem voltam egyedül kiállítást nézni. Anno jó volt pedig :)
Olvasom a Flow-t, és gondolkodom közben persze. Lassan haladok, sokkal nehezebb, mint amire számítottam. Talán nem is jó annyira. De rájöttem, hogy mi hiányzik a munkámból: a visszacsatolás. Meg a sikerélmény is.
Az elmúlt pár évben olvasás közben éreztem. Nem flow-nak neveztem, nem ismertem a könyvet. Olyan volt, nem is egyszer, hogy mindjárt az elején, akár már a második oldalon bekap, magával ránt és elmerülök – de eszméletlen jó. És tényleg, megszűnt a külvilág. Olyan volt, hogy időt kellett hagyni magamnak, mert a vonaton a könyv becsukása után még sok percig csak bámultam magam elé és képtelen voltam összepakolni, felállni, készülődni a leszálláshoz.
Kizártnak tartom, hogy ezt a munkámban át tudnám élni. De hobbi közben megvolt már, többször is.
Rodrigo
y
Gabriela
•
Ixtapa
»ixtapa« több helyen is a felhasználónevem. Ez pedig a csengőhangom, évek óta :)
Anna
&
the
Barbies
•
Hangaszál
Napokkal ezelőtt akartam valamit írni, de fogalmazós lett volna. Nem volt rá időm. Most meg nem emlékszem, mi volt az. Lehet, nem is volt jelentősége :)
Annáék legújabb (?) lemeze (is) szól a munkahelyi gépemen, ismerem is minden számát. De egészen más fülhallgatóval hallgatni a vonaton sudokuzás közben. Talán nem is szólt még így a fülembe, elejétől a végéig egyben. Szenzációs :)
Misztrál, Gerendás Péter, Frenk – ők szoktak a sudokuzás alatt szórakoztatni. Meg a Kaláka 40 éves szülinapi meglepi koncertje. Az is fenomenális :)
„Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben… Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.”
Márai Sándor: Eszter hagyatéka
Nem olvastam semmit eddig Máraitól. Most is csak ebbe az idézetbe futottam bele, aztán rákeresve találtam még ebből a regényből (4 in 1?) több nagyon jót is, és kíváncsi lettem rá, a rövid tartalma alapján is.
Elborzasztott az a mód, ahogy (10 éve, vagy még több is talán) hirtelen minden tele lett vele. A könyvesboltokban kilóméter-hosszú helyet foglalt el. Mindenhonnan ő folyt. Nem szeretem, ha erővel akarnak velem bármit megkedveltetni. Ellenkező hatása lesz.
Adok neki egy esélyt :)
Illetve, valószínűleg most kell a kezembe pottyannia. A könyvek mindig pont jókor, a legtökéletesebb időben nyílnak ki nekem. Évek óta.
Most nem rá gondoltam. Olyan jókat írtak Gárdos Péter Hajnali láz-áról, hogy azt mindenképpen el fogom olvasni. Az összes könyvtár (pedig soknak tagja a lányom) összes példánya foglalt. Még hónapokig valószínűleg.
Aztán most egyik nap Váncsa István új könyvéről az Origón írtak rengeteg szépet. Élvezem mindig olvasni a főzős cikkeit. Az előző két könyve (biztos azok is remekek) viszont bent van a könyvtárakban. Rá is gondoltam, mint kikapcsolós olvasmányra.
„Úgy látszik, az életben van egy pillanat, mikor minden következménnyel meg kell ütni valakit. És van egy pillanat, mikor minden következménnyel meg kell ölelni valakit.”
„Meg kell tudnod, hogy embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz.”
ugyanonnan
Ezen a kettőn sokat gondolkodtam, hogy iderakjam-e…
November 15. „Szeretek írni” világnap
Szeretek írni, mert az írás…
• Segíti a megvalósítást. Felmérések szerint 10× nagyobb az esélye, hogy megvalósítod a céljaidat, terveidet, ha le is írod azokat.
• Kapcsolatot teremt önmagad és lelked mélyebb rétegei, ember és ember, ember és világ között.
• Levezeti a feszültséget, oldja az elfojtásokat, ha kiírod magadból, ami fáj, amitől félsz, ami nyomaszt.
• Gyógyít, ellazít, meditatív állapotba hoz.
• Tudatosabbá tesz. Rendezi és rendszerezi a gondolatokat, érzelmi távolságot teremt, így tisztábban látod a helyzetet, a problémát.
• Továbbgondolásra serkent, ötleteket generál, megoldásokat eredményez.
Daniel Goleman: Fókusz – Út a kiválóság felé
A figyelem és a memória
Amikor világ körüli útjai során a dalai láma hatalmas hallgatósághoz szól, Thupten Dzsinpa, fő angol tolmácsa gyakorta ott áll mellette. Dzsinpa megfeszített figyelemmel hallgatja, amit őszentsége tibeti nyelven mond; csak nagy ritkán vet papírra egy-egy rövid jegyzetet. Amikor pedig őszentsége szünetet tart, Dzsinpa angol nyelven ismétli meg az elhangzottakat, a maga elegáns oxbridge-i kiejtésével.
Amikor külföldön előadásokat tartva tolmácsok segítségére szorultam, azt kérték tőlem, hogy néhány mondatonként tartsak szünetet, hogy a tolmács elismételhesse mondataimat az adott ország nyelvén – máskülönben nem tudná észben tartani.
Egyszer azonban magam is a közönség soraiban ültem, amikor ez a tibeti duó többezres tömeg előtt beszélt, és a dalai láma egyre hosszabb gondolatokat fejtett ki, mielőtt meg-megállt volna a fordításra várva. Legalább egy alkalommal pedig tizenöt teljes percen át beszélt, mielőtt megállt volna. Bármely tolmács számára lehetetlennek tűnt volna ennek lefordítása.
Amikor a dalai láma megállt, Dzsinpa néhány pillanatig hallgatott, a közönség pedig tapintható megdöbbenéssel tekintett az emlékezőtehetsége előtt álló roppant kihívás elé.
Aztán Dzsinpa beszélni kezdett. És ő is teljes tizenöt percen át beszélt, pillanatnyi hezitálás vagy szünet nélkül. Lélegzetelállító teljesítmény volt, a közönség nagy tapssal jutalmazta.
Miben áll a titok? Amikor megkérdeztem Dzsinpát, az emlékezőtehetségét azoknak a gyakorlatoknak tulajdonította, amelyeket tibeti buddhista szerzetesként egy India déli részén álló kolostorban végzett, és amelyek során hosszú szövegeket kellett megjegyeznie. „A gyakorlást hét-nyolc éves korunkban kezdtük klasszikus tibeti nyelven írt szövegekkel, amelyeket nem is értettünk – olyan volt, mint amikor az európai szerzetesek latin szövegeket memorizáltak. Voltak köztük liturgikus énekek – és jó néhány szerzetes ezeket az énekeket emlékezetből énekli.”
A fiatal szerzetesek által memorizált szövegek között voltak harmincoldalasak is, több száz oldal kommentárral. „A reggelt húsz sor memorizálásával kezdtük, amit a nap folyamán többször elismételtünk, szemünket segítségképpen az íráson futtatva. Éjjel aztán, a sötétben, teljesen emlékezetből kellett visszamondanunk – egészen addig, amíg el nem tudtuk mondani emlékezetből az egész szöveget.”
Ferenczy Károly: Béni és Noémi
Nyáry Krisztián posztjába botlottam nemrég a fészbukon. Eszembe juttatott egy évtizedes oldalamat. Az első elkészült része volt a Ferenczy Béniről szóló pár oldal.
Akkoriban foglalkoztattak a flash-animációk, kezdeti próbálkozásaim is oda kerültek. Meg kipróbáltam a keretekkel operáló szerkezetet (akkor még szinte menő volt). A flash nem sokáig foglalkoztatott, a kereteket meg konkrétan ki is pipáltam a Bécsi kapu tér házaival :)
Kicsit más.
Minden évben elmegyek a Nemzeti Galériába. Húsz éve biztos a kedvencem ez a kettős portré. Nem tudom miért, delejez. Imádom Ferenczi Bénit (azt hiszem, a „blog” legelső írása is róla szól); Ferenczy Károly sok képét is nekem adhatnák, nem tiltakoznék :)
Bemegyek a Galériába, fel a második emeletre, jobbra a belső teremben Bénivel szemben megállok, nézem és percekig moccanni sem tudok.
Mostanában elkezdték hurcolászni összevissza. Másik falra akasztották, aztán vissza az eredeti helyére, vitték át bal oldalra is.
A Galérián egyáltalán nem azt látni, hogy költözni akarnának. Átrendezik az állandó kiállításokat sorban. Tíz éve ugyanott lógó képek kerülnek egész máshova, tökúj koncepció alapján.
Red
Hot
Chili
Peppers
•
Desecration
Smile
chili :)
Rég volt zene. Ez is esélyes volt. Néha rákeresek, és jókedvem lesz tőle mindig.
Mentem egy kört a Könyvszalonban… nem az igazi, nem tudom megszokni a színházban. Anno, a nagy sátorban egész más fílingje volt. Ez a lépcsősorokkal szétszabdalt izé nem jó. Értem én, hogy jobban lehet itt programokat szervezni, meg a szél sem tépi szét.
Van a színházban lift? Azt hiszem, igen, de nem vagyok biztos benne. Semmi jelzés nem mutatja. Egy rövid lépcsősoron korlátlift (?) árválkodik. A ruhatárba meg se próbáltam lemenni, nem volt korlát a szélén. Illetve, lett volna, ha nem rakják tele virágdézsákkal. Így kimaradt három kiadó is a mélyben.
Szóval, ripityára izzadtam, + szinte nem tudtam közlekedni a lépcsőkön. Nem lehetett odaférni a standokhoz, pedig nem volt tömeg.
Aztán megtaláltam az Örömfőzés kiadóját. Ott nem volt senki. Nézegettem kicsit, kíváncsi voltam, hogy a többi könyvük is olyan szép-e belül, mint az. Igen :) Beszélgettem is a pasival, megdícsértem a könyveiket. Jólesett neki :) Ajánlott különlegességeket, meg Virág nemsokára megjelenő mesekönyvét is.
Nem értem a színház környékét. Olyan sokat költenek folyamatosan Győr belvárosára. Rendezett is az egész. A szépségén lehet vitatkozni, nekem a sok szürke nem tetszik, de a használhatósága nem kérdéses. Az épülethez vezető lépcsők, meg az egész placc ott rettentő gusztustalan, egy lepukkant környékre lenne való. Ezeken az életveszélyes bigyókon mennek fel + le a vendégek este, körömcipőben? A lépcsőkre támasztott deszkák csak még „szebbé” teszik az egészet. Miért nem lehet megcsinálni?
…visszaolvasva, nagyon negatívan írtam. Pedig sütött a nap, jó idő is volt. Az elején egész jól működött a lábam, meg is jegyeztem. Aztán a színházból alig tudtam kijönni. Leamortizált az a kis lépcsőmászás.
Most néztem csak, miután kétszer leírtam, micsoda nagy nap van ma :)
A csilitől meg tényleg nyugisabb lett a hasam :D
Pár napja olvastam egy cikket.
Egy ideje határozottan úgy érzem, hogy a legnagyobb fizikai gondom az egyensúlyommal van. Azzal kell kezdeni valamit. Erre nem jó a taposógép. A csikung sem, meg mudrázni sem hiszem, hogy lehetne rá. Ez a vii viszont jó lehet. Most volt időm, hogy kicsit utána kutakodjak, de nem lettem sokkal okosabb.
Olyan cuccok között keresgéltem, amikről halvány dunsztom sincs. Talán a gépet (boltban) megtaláltam. De szerettem volna egy helyet, ahol egyáltalán megnézhetem működés közben, meg ki is próbálhatnám. Azt nem érzem jó bulinak, hogy az otthoni minimális időmbe szorítsam két vasalás közé… az lenne a jó, ha el kellene mennem érte. (Persze, az több idő, de minden kimozdító dolog inspiráló is egyben.)
Holnaptól Könyvszalon
Életemben talán először kb. ehetetlenné fűszereztem valamit :) Úgy gondoltam, ha illatra ugyanaz, mint apu paprikája, hát két kiskanál mehet bele simán :) Négy napi reggelimet szúrtam el, lehet (meg egy halom zsét, amibe a diétás egyebek kerültek). Mert nem olvasok előtte. De most megtudtam, hogy ha mégis meg tudom enni (főzök hozzá egy liter teát!), akkor mindenféle bajaimat „ellátja”. A hasam is egyből megjavul :)
Figyeltem magamra, hogy az idei utolsó tízmilliószoros napon főleg pozitív gondolataim legyenek és kívánjak is :) A sors (?, univerzum?, nem tudom, hogyan nevezzem, de valami nagyon erős, létezik, érzem) gondoskodott rólam, nem sodort olyan helyzetekbe, hogy elszakadjon a cérnám.
A kolléganőm kölcsönkérte egy könyvemet, ma bevittem neki. Ott volt egész nap az asztalán, sokszor rápillantottam. Egy nagyon-nagyon fontos könyv, és egy újabb bizonyíték arra, hogy segít valaki, valahonnan.
Már legalább három éve kerestem égen-földön, és nem tudtam megszerezni sehogy sem. Csupán írásokat olvastam róla, még könyvtárban sem volt sehol. A megjelenést követő évre eltűnt mindenhonnan. És senki nem is akart tőle megválni, mert antikváriumokban is hiába kerestem.
'12 novemberében, a kórház után néhány héttel a Vatera üzent, hogy valaki el akar adni egyet. Lecsaptam rá :)
Színharmónia a gyakorlatban a címe.
Pocsék, ködös, szürke november volt, ki se sütött hetekig a nap. Volt időm is gondolkodni akkoriban. Nagyon hamar megfogalmaztam magamnak azt, hogy mire van nagyon nagy szükségem: színekre és napra. Mint a levegőre. Hamar rájöttem, a színekhez muszáj lenni napnak is.
Ez az ismeretlen segítő a kezembe adta ezt az évek óta kergetett könyvet, a SZÍNEKRŐL, akkor, pont akkor…
Hónapokkal később tudatosult bennem, hogy akkor novembertől csupa kedves emberrel találkoztam. Döbbenetes volt erre rájönni.
Akkoriban kezdtem azt érezni, hogy már vannak nemkedvesek is imitt-amott.
A legjobb, hogy a könyv nem volt akkora durranás, mint amekkorára számítottam :D
Utána megvettem Johannes Itten többkilós A színek művészeté-t. Az tényleg óriási :)
© napló
A levélírós (à la Mikes Kelemen) megoldás az igazán bejövős. Szeretek levelet írni, ott érzem leginkább felszabadultnak magam.
Szinte erdő :)
11 után kezdett oszlani a köd. Megráztam magam előtte nem sokkal, hogy attól még lehet mászkálni az Angolparkban, hogy nem süt a nap. Felöltöztem, cipő-kabát rajtam volt már, amikor kisütött. De nem ám csak úgy simán, hanem zúdult be az összes ablakon :)
Piszokmázli ma is ♥
Pár hónapja gondoltam rá először, hogy piszok mázlim van folyamatosan.
Időtlen idők óta nem áztam el bőrig. Mióta nem tudok ernyőt használni (jobb kézzel csak egészen minimális ideig tudom a fejem fölé tartani, a bal meg kell a folyamatos »léthez«), azóta. Ha leszakad az ég, pont megvárja amíg hazaérek vagy beérek a munkahelyemre. Eláll, mire délután mennem kell a vonatra. Döbbenetesen sokszor előfordult csak idén nyáron.
A múlt héten megbillentem, amikor kiléptem a vonatajtón. Egy látványos piruettel nem hasra érkeztem, hanem egy felszállásra váró utas elkapott. Nekem is sikerült belemarkolni a kabátjába. Egy vörös körszakállas, mosolygós férfi, akkora, mint én. Ha nem sértő, egy mesebeli manónak tűnt :)
Egy szintén felszálló nő meg aggódó arccal kétszer megkérdezte, hogy jól vagyok, minden rendben?
Annyi rendes ember van :)
Szintén a múlt héten, fél lábon álltam a kádban, fél lábam a szélén, egy szemvillanás alatt elcsúsztam és belevágódtam a kádba. Szinte meg se ütöttem magam, a frászon kívül semmi bajom nem lett.
Ezeken kívül is számtalan eset történt, amikor hihetetlen szerencsém volt a nemtökéletesen működő jobb oldalammal.
Vigyáz rám valaki. Tuti :)
„Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik, megtalálták…”
André Gide
Tegnap bóklászás közben az antikvárium kirakatában megláttam egy könyvet, a sarkában ezzel az idézettel. Tetszett :) Most rákerestem, és kiderült, hogy ismét egy Gide :)
Connor Pass · Írország · 2004.
Tudtam, hogy megvan valahol. Régiszépidők :D
Néhány közkeletű tévhit a hospice-ról
A diagnózis után pár hónappal elkezdtem keresni valamit… lehetőséget… önkéntes munkát, ahol adhatok, hasznára lehetek valakinek. Ahol elveszik a háttérben az egóm(?), a félelmem(?). Része lett volna a bakancslistának? Olyan helyet kerestem, ami itt van a közelemben és fizikailag képes is vagyok a munkára. Annak nem lett volna értelme, hogy összeszorított foggal, erőlködve csináljak bármit is. Ez senkinek nem lett volna jó. Nem találtam. Mindenhol csak hurrálelkes fiatalokat kerestek, fizikai erejük teljében. Lehet, a középiskolások számára kötelező önkéntes munka is lefedi az ilyen lehetőségek jó részét. Vidéken nehezebb is lehet. Feladtam a keresést, valószínűleg nem feladatom.
Aztán hónapokkal később egy fb-posztban olvastam egy interjút egy (talán német) hospice-segítő hölggyel. Nagyon jó cikk volt. Rákerestem a dologra, és találtam magyarországi lehetőségeket. Egy narancssárga honlapra emlékszem, szimpatikus tartalommal. Irodai segítő munkára is vártak, nem csak betegágy mellettire. Aztán elolvastam a feltételeiket, és fehéren-feketén leírták, hogy én spec. ki vagyok zárva.
Most, hogy majd' egy hete gyakorlatilag be vagyok zárva a lakásba (szép kis szabi, mászkálni akartam minden nap), elgondolkodtam rajta (pont ma, még a cikk olvasása előtt), hogy ha ez bármiért is állandósulna, mindenképpen kellene valamit kezdenem magammal. Amíg a másodikról le tudok menni, mindenképpen. Ez pedig, természetesen, így is marad! :)
„Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!”
Kerestem ezt a Müller Péter-idézetet, és mielőtt meg lett volna, találtam párat, amitől tátva maradt a szám. Pedig nem vagyok oda érte (enyhén szólva).
Száj becsuk :)
Igazából nyűglődni akartam egy (több…) sort, de kevés az időm ilyenkor hétköznap a fogalmazáshoz. Pedig a kiírás-terápia nagyon jó.
Örömfőzés
Valamikor év eleje tájban olvastam egy lelkendező írást az Örömfőzés című könyvről. Rágugliztam, és találtam még két, hasonlóan elragadtatott kritikát. Kíváncsi lettem rá. (Nem is pontos szó a kíváncsiság, olyan megérzés-intuíció féleség mocorgott bennem.)
Megnéztem, a Virágpiac sarkán álló Lírában a net szerint volt belőle. A pénteki mászkálásomat mindjárt ott kezdtem. Megtaláltam, belelapoztam párat, és tudtam, hogy KELL :) Nem kis könyv, két órát ezzel a táskámban bóklásztam utána.
A következő héten ki is olvastam. Olyasmiket éreztem közben, hogy »hazaérkeztem, ez én helyem«…
A harmóniáról szól, és azt hiszem… nem, TUDOM, hogy az a legfontosabb dolog.
Nem vagyok még ott, de haladok felé.
Ezzel szinte egy időben, talán csak napokkal, egykét héttel korábban villant belém sütögetés közben, hogy jól érzem magam a konyhában. Döbbenetes gondolat volt, sose hittem volna magamról… Pedig rákként alapvető jellemzőmnek kellett volna lennie. De nem volt az, egyáltalán nem.
(…és mint minden, a döbbenetek is csőstül jönnek: a könyv előtt talán egy héttel, egy konkrét helyen csapott belém a villám, hogy »megérkeztem, most vagyok jó helyen« – ugyanaz, mint utána a könyvnél.
Azt éreztem, most szeretném becsukni a szemem, és két hétig mozdulatlanul ott lenni. Csak az input-output kérdést kellene megoldani.
Döbbenet a köbön, hogy másnap a kolléganőm úgy jött be reggel, hogy egy hétre el akar vonulni egy olyan helyre, ahol teljesen egyedül lehet. Jó ötlet, ezen is dolgozok.)
Megvettem az unokahugomnak, tuti nekivalónak gondoltam (jó neki bármit venni, »egyformán van drótozva az agyunk«, szoktam régen fogalmazni – mostanában már nem lenne szép dolog bárkiét az agyamhoz hasonlítani). ÉÉÉS, tegnap beszélgettünk, és azt mondta, hogy megszerette a főzést belőle :)
Nem muszáj-házimunka, hanem egészen más szintű tevékenységévé vált. Az író csaj a meditáció egy fajtájának tartja.
Egy saját konyhát szeretnék.
„Soha nem felejtem el, hogy a táj, ami előttem van,
mögöttem folytatódik.” (Egry József)
decemberi napfürdő © Liziczai Miklós
Dsida Jenő: Vágyom emberekre
Eddig csak csodáltam a gyümölcsöket,
most szeretném mind leszedni már.
Eddig beszéltem a fájdalomról,
most szeretnék meggyógyulni már.
Elég volt a látomás, a pokol,
az ismeretlen, polipkarú mélység,
melyet bejártam derengő, vérpiros
lámpással: most már napfényre vágyom.
És vágyom emberekre, jó emberekre,
ruhákra, mozdulatokra, melyek olyanok
mint a többieké. S vágyom, vágyom
a koldusok egyszerű, szelid dalára.
Nagggyonnagy kedvenc :)
“Not exercising is like taking a depressant.” – azaz, ha nem végez az ember rendszeres testmozgást, az pont olyan, mintha depresszáns szert szedne! – tartja a híres Harvard Egyetem pozitív pszichológia (amikor a pszichológus nem azzal nyit, hogy mi nem műkodik az illető életében, hanem ellenkezőleg, abból indulnak ki a terápia során, hogy mi az, ami működik az egyén életében, és arra építenek!) professzora, Dr. Tal Ben-Shahar, aki a Harvard Egyetem legsikeresebb és leglátogatottabb óráit tartja – az emberek többsége ugyanis nem gazdag, hanem egyszerűen csak boldog szeretne lenni :-)
Még csak most fedeztem fel Vera blogját, de érzem, hosszú időre lefoglal majd :)
2 hete :)
Gólyahír – Talabér Angelika festménye
+ a „legjobbb” fotó – • – jó nagy fejem van :)
Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel – ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember leggyakrabban elkövet.
André Gide
A fontosságom…
Régóta akartam erről írni. Foglalkoztatott és bántott jóideje. Nemrég, pár hete nyugodott meg a lelkem (? – én, belül). Kell a fogalmazáshoz egy „löket”. Most is volt :)
Sokszor éreztem magam fontosnak (sokszor? az egykettőtől azért többször). Különlegesnek, szeretnék különleges helyet elfoglalni… valahol… Többfajta kapcsolatban, munkatársi, ismerősi, baráti is. Nagyon jó érzés, ha a másik fél valamilyen, bármilyen okból, bármilyen vonásomért fontosnak tart. Nem is „valamiért”, csak simán magamért. Hogy érezhetem: segítettem, hozzá tudtam tenni valamit, hogy úgy érzi, kapott tőlem valami jót, amitől több lett, „gazdagabb”. Nem ezért teszek bármit is, nem ez motivál, nincs mégcsak a háttérben sem, leghátsó gondolatként sem. Nem is tettek ezek valójában. Szimplán csak „vagyok”. Hogy így vagyok pont jó.
Sokáig… mióta egyáltalán gondolkodom ilyeneken, azt gondoltam, hogy amikor úgy érzem, fontos vagyok valakinek, mert (?) a másik nekem nagyonis az, jön a pofára esés. Mindig és kivétel nélkül.
De aztán eszembe jutottak apróságok, hogy igenis vannak emberek, akik örülnek nekem. Hogy igenis vannak segítő, apró, de mégis fontos szavaim, amelyek akkor és ott átlendítik a másik embert a személyes akadályukon.
A pofára esések persze látványosabbak, fájnak, a gödör aljára löknek. Hogy rosszul gondoltam, hogy sokkal fontosabbnak hittem magam, pedig dehogy, sőt, semennyit se számítok.
Volt ilyen is, sőt ebből van a több.
Hosszú ideig el is voltam a sebek nyalogatásával. Nem jó folyamatosan virtuális pofonokat kapni. Egy idő után (főként, ha eleget rugóztam is rajta) úgy éreztem, hogy kettesével jönnek a pofonok, hogy „a másikat meg a fal adja”. Lehet, én megyek, szinte önként, vissza a pofonzsákhoz…
Ma már úgy gondolom, ezektől is több vagyok. Tudok MINDENre úgy nézni, hogy meglátom benne a jót (mindenben van, a legrosszabban is). Észreveszem, és tudom értékelni azt, amit kaptam, amivel gazdagabb lettem.
Nem várom el a kölcsönösséget, elég a tudat, hogy vannak emberek, akik fontosak nekem.
Függetlenül, hogy simogatást vagy pofont kaptam-e. Jóideje tudom, hogy a bántás nem nekem szól. Hogy nem én vagyok ellenség, hanem saját maga.
(Jó helyre került a buddhistákhoz az egyházi 1%-om :))
Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj. Dehogynem. De a fájdalom is csak egy érzés. Jelzi, hogy élek :)
SLOW BUDAPEST
Azért rohanunk, hogy ne maradjunk le a fontos dolgokról,
vagy azért maradunk le a fontos dolgokról, mert rohanunk?
Megvan egy közeli
cél!
Edzeni kell látható, és nem látható izmokat is hozzá, de szeretnék olyan állapotba kerülni, hogy egy ilyen sétát bevállalhassak.
fotó: slowbudapest.com
Gáz, hogy folyamatosan olyan dolgoknál állok le, ahol inkább a gyerekeim korosztálya a résztvevő :(
Hinnem kell a képeslap feliratának itt fenn!
Nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem kellett volna-e otthagyni piszkozatban, vagy félig készen a szerveren. Hogy nem lenne-e jobb, ha szimplán egy naplót vezetnék (milyen pókhálós hangulata van már ennek a szónak!).
De nem gondolkodtam sokat, egy egész napot sem talán, és összekötöttem a bloggal. Annyi hülyeséget követtem már el idén, hogy ez még simán belefér.
Túlságosan nyűglődősre sikerült…
Jóideig nagyon beindultam a jobbagyféltekés rajztanfolyamért, de egy nagyon jóért, ahol nem kóklerek tanítanak „rajzolgatni”, hanem tényleg a központi idegrendszeremről fejtik le a kerítéseket. Csak az tartott vissza, hogy nem tudom megszorítani a ceruzát (múlt héten vettem háromszögű színes ceruzákat – ami a gyerekeknek segít a jó ceruzafogás rögzítésében).
Aztán nemrég rájöttem, hogy semmi baj a jobb agyfelemmel. Tökjól, szinte túl jól is működik. Az igazat megvallva, a bal is végzi a saját feladatát rendesen.
Gyerünk, menni fog!
Sokszor vagyunk nagyon fent, és bár próbáljuk nem számon tartani, de elég sokszor nagyon lent is. Az életünk mintha egy hullámvasúton száguldozna, néha olyan őrjítő sebességgel, hogy észre sem vesszük azokat az apró örömöket, amik aztán a csigalassúsággal zajló napjaikon kirántanának minket a teljes letargiából.
A mókuskerékből kiszállni nagyon nehéz, de mégis vágyunk valami elementáris külső erőre, ami változást hozna az életünkbe. Rövid vagy hosszabb távra, átmenetileg vagy örökre, de végre valami, ami a gondolatainkat elterelné. Vannak, akik ilyenkor egy új hobbit keresnek maguknak, mások életmódot váltanak, és vannak olyanok is, akik jó messzire utaznak, csak hogy mindent maguk mögött hagyhassanak.
Ide tegnap akartam egy személyest, de nem voltam friss és fogalmazós hangulatban. Lehet, hogy pótolom, lehet, hogy nem.
Sokkal kevesebbet agyalok, mint régebben. De azért lenne még miből csökkenteni.
A majk.hu-n azt írják, egyedül is lehet a kolostorban egy házat „bérelni”. Biztos van rá igény, tarifája is van :)
Jó lenne kikapcsolni minden kattogást a fejemben, és csak a mindent beborító csöndet hallgatni.
2015. szeptember 12.
link…
Múlt pénteken, hosszú idő után az első sétálósidőben felgyalogoltam a székesegyházig. Le akartam bennt ülni kicsit, gondolkodni (egy órácskát :)), de valami orgonás-éneklős bulit tartottak. Nem hittem egészen, hogy a fáradt lábammal simán legyalogolok, de végülis ment. A Bécsikapu téren valami forgatás előtti fenetudjamibe botlottam. Szinte szó szerint. Sikeresen a fejemhez céloztak egy kamerát. Jó nagyot, a semmiből egyszer csak az arcom mellett termett. Bakker, mért nem zárják le, ha ilyet csinálnak?? Egy csaj meg elkezdett ordítozni, hogy civilek jönnek mindkét irányból. Bazz, volt az kettőnél több irány is. Tökjó lett volna, ha kihívhatják a mentőt, mert egy távirányításos kamerával lefejelnek egy félbénát… Kicsit morci voltam, miután a merev lábammal éppen leértem a meredek macskaköveken.
Jó kört mentem, három óra folyamatos lődörgéssel.
Mászkáltam ma délután is, gyakorlatilag egy óra előttől fél-háromnegyed négyig. És iszonyat fáradtnak éreztem a lábam, de mentálisan mégsem tűnt borzasztónak. A Káptalandombot nem éreztem elérhetőnek most :(
Jövő hét szabi, pontos tervezéssel mind az öt napra. A egyik mindenképpen egy Angolparkos, fa alatt ücsörgős délelőtt lesz. Kár, hogy még nem színesek a fák. Októberben is lesz majd egy hetem.
Napsütéses-színes napokat szeretnék :)
Őszi bakancslista
Ősszel le lehet lassulni. Színeket bámulni. Otthon szöszmötölni ezzel-azzal. Rendet tenni a privát életterünkben. Meghitt társasági eseményeket szervezni. Érezni a hűvösebb napokat és a szelet az arcunkban. Megbecsülni a meleget, belebújni puha cuccokba. Csinosítani az otthonunkat. Ráérősen bevonulni a konyhába. Természetben tölteni a szép hétvégéket.
1. sütőtököt enni
2. tűz mellett melegedni
3. rendet tenni egy fiókban
4. faleveleket rugdosni a járdán
5. őszi ajtó- vagy asztaldíszt készíteni
6. krémlevest főzni (sütőtök, brokkoli, cékla, hmm…)
7. friss mustot inni
8. őszi színeket fotózni (akár a telefonoddal is lehet)
9. egy új puha, meleg kendőt/sálat venni
10. halloween bulit szervezni/buliba menni
11. friss, fényes vadgesztenyéket szedni (milyen jó érzés a tenyerünkben fogni…)
12. az őszi erdőben sétálni
13. süttetni az arcodat egy napos padon
14. örülni, hogy tiszta a lakás az őszi nagytakarítás után (megérte!)
15. az első ködös reggelen színes ruhát/kiegészítőt felvenni
16. vicces halloween-sütit sütni
17. töklámpást készíteni
18. gumicsizmában pocsolyába gázolni (felnőttként is ér!)
19. gesztenyét sütni
20. chilis, kellemesen csípős ételt főzni
21. kipróbálni egy új ízű teát
22. bort inni és sajtot meg friss diót enni hozzá
23. gombát szedni (ellenőriztesd!)
24. almáspitét sütni
25. biciklizni egy napos hétvégén
26. kenyeret sütni otthon
27. társasjátékozni a barátaiddal/családoddal
28. őszi-téli fagyálló virágokat ültetni egy balkonládába
29. friss, zamatos almába harapni
30. moziba menni egy komoly filmre
31. puha takaróba bújva olvasni egy könyvet
32. egy szüretre/borfesztiválra ellátogatni
33. az első szomorú, esős napon feltenni a kedvenc zenédet (jó hangosan!)
34. újjávarázsolni az íróasztalodat/dolgozósarkodat
35. csipkebogyót gyűjteni
Innen: Őszi bakancslista
Megtaláltam a tizeniksz éves blogom lemezre mentett nyomát. Az érdekesnél sokkal érdekesebb olvasmány :) Pedig csak fényképeket kerestem.
Mit élhettem meg éppen, hogy ezt a Bertók Lászlót olyan közel éreztem magamhoz? (Most is tetszik, de rengeteg verset érzek szíven találónak ezen kívül is a most megleltek közül…)
Bertók László: Jót is akarhat
Mit tud meg rólad, megtudhat-e valami fontosat,
aki észreveszi, hogy összeomoltál, hogy
nagy bajban vagy? Meg akar-e tudni bármit is, netán
azzal a szándékkal, hogy most rögtön (vagy később)
ártson neked? Vagy csak a „nézd meg… és menj
tovább” spontán érzékelője villan föl a szemében,
miközben nem lép rád, nem rúg beléd, de jelzi, hogy
meglátott, s hogy még a pokolban is (ahová ő megy)
jobb (legalábbis neki), mint ez itt? Mitől
gyullad meg a tapló, hozza izzásba a lelket,
s pillantod meg magadat a tükörben, úgy tűnik,
utólag és homályosan csak, tehát nem tudhatod, hogy
akkora-e a baj, amekkorának érzed (gondolod), vagy
amekkorára emlékezel, esetleg amekkorának
elképzeled, hogy lehetne? Azt sem, hogy mennyi
látszik belőle, annyi-e, amennyi valójában, annyi-e,
amennyi szerinted, vagy annyi amennyinek kívülről,
ki-ki a saját szemével, fülével, orrával, nyelvével,
ujjaival érzékeli, agyával felfogja, fantáziájával
becsomagolja? Bizonyos lehetsz-e benne, hogy
nem torzít a tükör, s hogy mint a messzi csillagok
fénye, nem évezredekkel (-milliókkal?) ezelőtti
állapotról tudósít-e, amelyre legfeljebb a génjeid
emlékeznek? Miért takarod le, akarod elzárni
(magad elől is), ha néha már azt a gyógyszert is
elfelejted bevenni, amelyiket azért szedsz, hogy a
gyógyszereket el ne felejtsd bevenni, ha körülírsz,
lefetyelsz az egyenes beszéd helyett, ha tapogatod,
simogatod, szelídítgeted csak a… mit is? (A
többi embert? Azt az egyet, aki még hagyja? A
kikerülhetetlent?) Miért, hogy eszedbe se jut, hogy
jót is akarhat, segíteni is akarhat, aki észrevett, s
belülre került, mielőtt becsukódtál volna előtte,
s hogy a menekülés, a titkolózás, a szégyenkezés,
a sírás-rívás helyett köszönteni kellene, hellyel
kínálni, s megkérdezni tőle, hogy hogy van?
A vonaton reggelenként egy vidám öregúr is utazik. Apuval egyidős, hetvenkettő. Dolgozni jár, teljes munkaidőben biztonsági őr egy bankban. Egyfolytában tud beszélni, értelmeseket mond és jókedvű. Ma reggel beszélgettem vele. Nyomozó volt előző életében. Aztán, hatvankét évesen, ötösre végzett el egy magánnyomozó-tanfolyamot.
Most új állást pályázott meg, mert a jelenlegiben semmi kihívás, sokkal több spirituszt érez magában. Prágába megy nyomozónak :)
Így indulna minden napom :)
Angelika kiállítására szerkesztem a képek melletti feliratokat.
Holnap nyomtatás, aztán laminálás, vágás. Majd a hétvégén :)
Élvezem, pedig nem is nagy meló :)
fosok… … … … … … de ez az én problémám… …
pénteken veszek tesztet, ha addig se lesz semmi
A képen látható alakok más-más lelkiállapot és élethelyzetet fejeznek ki.
Két alakot kell kiválasztanod. Először válaszd ki azt a figurát, amelyikre szerinted a legjobban hasonlítasz. A második lépés az, hogy válaszd azt a figurát, amelyikre a leginkább hasonlítani szeretnél:
Először úgy gondoltam. hogy hatos vagyok, és tizenötös szeretnék lenni. Aztán bizonytalanná váltam, talán inkább a hetes vagyok, és a tizenegyes szeretnék lenni :)
Majk
Vonz, nagyon. Mágnes, egyre erősebben. Csend, erdő. Itt van egy köpésre. (fotó: civertan.hu)
„Az emóciók színesebbé teszik az életet – de meg is nehezítik. Pusztán a racionalitással is lehet boldogulni, viszont aki csak racionális, a gyógyításban csupán részsikereket tud felmutatni. Ha jobb eredményt akarok elérni, akkor emocionálisnak, empatikusnak is kell lennem. A kizárólag racionális orvos lényegében magasan képzett egészségügyi technikus.” – mondja dr. Frecska Ede pszichiáter.
Először vettem mipszi-újságot, és nagggyon jó!
A kiállítás
megnyitója
„Színharmóniák őszidőben” címmel Gui Demeter szobrász, festőművész képeiből nyílt kiállítás a győri múzeum Napóleon-házbeli kiállítótermében. A művész önálló tárlata olyan színgazdag kompozíciókat sorakoztat fel, melyek mindegyike hűen tükrözi az alkotó természetközpontú mivoltát.
Mindet hazavittem volna :)
Jövő héten még nyitva lesz, szerintem megnézem még1× :)
Minden verseny végén összeesik • • • • • Kayla Montgomery
Minek nekem egy feng shui-ról szóló könyv?? Beleugrott a kezembe, kétszer is ma. Megvettem.
Kellene valami rendszer, ha már firkálok. Legalább azoknak lenne kicsi formája, amiket írok. Szeretek írni, ha belelendülök, megy is vég nélkül. Aki kapott már belőle, mindenki dícsérte. Ide még nem sikerült. De fog :)
Nekem festette Angelika :)
Mostanában egyre inkább hiányzik az erdő. Olvastam egy könyvet, relaxálós gyakorlatok vannak benne. Többször visszatérő téma a természet. Feladat része volt például, hogy egy olyan emlékre kell gondolni, amikor egy nagyon szép természeti látvány ejtett rabul. Gondolkodtam, mi legyen az. Négy részből állt, a másik három – egész másféle – kellemes élmény felidézése sokkal könnyebb volt. Kevés ilyen emlékem van, nem voltam egy kirándulós fazon. Most meg, ugyebár…
Az írországi (11 éves) kirándulás egyik képét csatoltam hozzá.
De aztán eszembe jutott más is. Tízéves korom környékén egy másik családdal többször kirándultunk Ómassára. Csak felnőtt fejjel tudtam meg, milyen érdekes hely is az. Mi csak mászkáltunk az erdőben, patakparton és szalonnát sütöttünk :)
Ez a kirándulás-helyszín át is libbent a mudrás-meditálós vizualizációmba.
Szeretnék egy egész napot eltölteni fák között, zöldben. (Hallom, hülye vagyok, miért nem megyek. Ez visszahúzó, demotiváló megjegyzés. Én meg abnormálisan érzékeny vagyok. Pedig már sokkal jobban megy a »leszarás« :) El is ajándékoztam a leszarom-tablettás flakonomat. Neki jobban kell :))
A húspiactól a lehető legtávolabbról derűs olvasmány (a hozzászólók főleg). Röhögőgörcsös :)
(Veszek a munkahelyemre egy rendes csészét, csészealjjal. Jobb lesz abból kávét inni, mint a vizespohárból.)
Pont két éves képek :)
(Iparművészeti. Tényleg, őket nem költöztetik el? Egy ilyen épület nem kell senkinek??)
Gondolj jókat, és a jó dolgok megtörténnek :)
Ajai
Alai
Mirabai
Ceiba
Elestem tegnap, a járólapra fenékkel. Ma valszleg lila az egész alfelem. Fáj, nem tudok rajta ülni. De elmentem vele a Várba (lépcsőmászás két kézzel korlátba kapaszkodva). De jól esett a mozgás :)
EZ a kisebb. A saját hülyeségem tehet mindenről.
No, ezt mégse töltöttem fel. Van ennél sokkal nagyobb baj. Meg még annál is nagyobb.
Egy sorozat kérdésen kattogok egy ideje…
felesleges pedig problémákat gyártani az embernek a saját fejében… elmúlt dolgokról meg pláne. Tudom, és nem is szoktam.
Valamiért mégis úgy érzem, muszáj. Fontos, és be is fog kattanni, hogy miért is.
Lehet sokat nevetni? Egy szobában, egy férfire, amikor olyan jól érzem magam, mint még soha? Lehet ez sok? Csak mosoly, semmi idiótaság. Ragyoghat az arcom TÚLSÁGOSAN?
Lehet TÚL szenvedélyes egy ölelés? Egy kért nyakbapuszi? Gyerekes egy simogatás?
Vége van már, és mégsem hagy nyugodni. Biztos vagyok benne, hogy én teljesen normálisan működöm. Soha életemben nem voltam még ilyen normális. Mégis úgy érzem, rejtély, és tudnom kell. Vajon mit?
Azon kívül, hogy a fejemben nyilvánvalóan még nem zártam le…
Ilyen vihart se láttam még, azt hiszem.
A műanyag erkélyajtón is bejött a víz, eddig csutakoltam, de napokba telik, mire megszárad a padlószőnyeg :(
Katie
Melua
&
Jamie
Cullum
•
Love cats
Egy iszonyatronda, de nagyonjó könyvet olvastam, muszáj volt kipróbálni, tudok-e szebb borítót:
Leszakadok mindjárt Alibanya blogjáról, csak még ezt
Hőség van, bebuggyant az agyam. Elmaradt a tegnapra tervezett Galériázás is a kánikula miatt.
Csípem Alibanyát. Egyre jobban. Ilyen fenenagy romantika-mérgezést se képzeltem nemrég még magamról. Nem is értettem volna, miről ír :)
(Holnapra megtudom, kivel nyíratta ki szegény, utálatos írót olyan gyomorforgató módon J.K. Rowling.
Közben szedem elő sorban a régnemlátott tipo-könyveimet. :) )
Azt hiszem, felesleges erőltetni ezt a szoknyásdit. Szerettem régen, de be kell látnom, hogy nem megy. Kényelmetlen, és iszonyat bizonytalan vagyok benne. R.I.P.
Marad a nadrág. Soha életemben nem volt egyszerre annyi nadrágom, mint most :)
Nem vagyok oda Müller Péter odavetett, szamárfülnyi „bölcsességeiért”,
de ez
valamiért nagyon szíven ütött. A végére azért sikerült egy kapitális marhaságot írnia, de lehet, hogy csak nekem más a véleményem.
Olvasok is,
nemcsak firkálok:
- WMN
- Alibanya jegyzetel
- Apple and Soul
- A test beszél
- INSIDE OF LOVE
- MIPSZI
- Mai Manó Ház – blog
- DryIcons
- Joko
- Gerendás Péter
- hg.hu
- PIM
- Kávészünet
- Snétberger Zenei
Tehetség Központ - Katyi Ádám
- Kieselbach Galéria
- eozin
- PALA8
- Ács Zoltán
- CSS Mania
- TUTORIAL.HU
- WWF
- FotóHáz
- zwoelf
- Győri Napilap