Jó cikk: Mit üzen a testem, ha maga ellen fordul?
Letöltöttem a könyvet és eltekertem ide:
sm
A szklerózis multiplex a gerincvelő és az agy idegpályáit körülvevő védőburok gyulladását jelenti. A betegség az egész testre kiterjed, és különböző életszakaszokban is megjelenhet. Olyan érzés, mintha a testem csapdába, kalitkába került volna, és egyre inkább korlátozottá válna a mozdulataim kivitelezésében. Ha szklerózis multiplexem van, akkor nagy szenvedéseken megyek keresztül, amely következtében elkeseredetté válok. Az egész lényemet egy mély lázadás hatja át. Úgy érzem, arra vagyok kényszerítve, hogy mindent nekem kell elvégeznem, és mivel maximalista vagyok, nem akarok semmiben sem tévedni, ezért nehezen fogadok el másoktól segítséget. Már a kudarc gondolata is elrettent. Nagyon félek attól, hogy két vállra fektetnek, vagy elhagynak. Az eleséstől, elbukástól is félek, mind konkrét, mind absztrakt értelemben, és attól tartok, hogy ez a bukás a halálomhoz vezethet. Bármely olyan, a függőleges helyzetváltoztatáshoz kapcsolódó félelem, amiről azt hiszem, hogy az életemet veszélyezteti, beindíthatja ezt a betegséget. Ez lehet létráról történő lelépés, vagy egy szakadékba való beesés, vagy attól való félelem, hogy a repülőgép hirtelen süllyedni kezd, vagy, hogy valami a fejemre eshet. Igen gyakran nagyon szigorúan ítélkezem magam, vagy mások felett, amely nagyban elősegíti a saját személyem alulértékelését, lekicsinylését. Amikor kevesebbnek érzem magam, akkor úgy érzem, hogy az élet súlya összenyom engem. Ezért először a lábaimban jelentkeznek, majd az első betegségtünetek.
Ezekkel az engem kitöltő félelmekkel szemben az lesz a védekezési módom, hogy mindent irányítani akarok majd, azt akarom, hogy minden úgy történjen, ahogy én akarom. Az önkritika rabságot, börtönt jelent számomra. Azt hiszem, hogy a szenvedés a mindennapjaim szükségszerű része, és hogy nem érdemlem meg a pihenést. Állandóan erőfeszítéseket teszek önmagam túlszárnyalására, túlhaladására, azonban ezek az erőfeszítések soha nem elegendőek. A fáradt testem így utasítja vissza az erősebb címének elnyeréséért folytatatott küzdelmet, és meg akarja velem értetni azt, hogy nekem is lehet szükségem a többiekre és meg kell tanulnom másokban is bízni.
A gyulladás olyan igen heves dühre utal, amely az egész létemet érinti. Feltehetem magamnak a kérdést:
Tényleg szabad szeretnék lenni? Így állok tudat alatt bosszút valakin, aki nem adott nekem elég szeretetet. Ez a „kalitka”, amelybe a testem kényszerült; attól véd meg engem, hogy a valódi érzelmeimet el kelljen fogadnom. Ez az érzelmi elfojtás ahhoz vezethet, hogy az érzelmeimben nem tudok előrehaladni, fejlődni, amely mentális és izom eredetű zavart okoz. A testem azt súgja, hogy engedjek el dolgokat, hogy szabadítsam ki magamat a láncaimból. A kulcs bennem található meg.
Elfogadom, hogy bízom a belső irányítómban, és mindenkiben felismerem ennek jelenlétét, hiszen ez minden embert arra késztet, hogy a legjobb tudása szerint cselekedjen. Ezáltal nagyobb rugalmasságot, és megértést tanúsíthatok.
Sok hasonló könyvbe olvastam már bele, és egyik nagyobb marhaságot írt, mint a másik. Ebben viszont itt sok igazság van. Nem minden, van, ami nem „passzol”, de több az igen.
A cikknek nagyon igaza van. Három év tömény gondolkodással a hátam mögött mondhatom. Olyan érzésem van mégis, hogy megrekedtem. Világ életemben gyáva voltam, és ez nem változott.
Egy dologban igen: a diagnózis óta nem félek a haláltól. Egyáltalán. Nagyon hamar jött ez a felismerés, és döbbenetesen élesen.
A két évvel ezelőtti munkahely-változás elérte azt, hogy a perfekcionizmusom szintje (a munkában legalábbis) lesüllyedt a béka segge alá. A munka pitisége, robotsága és a visszajelzés-elismerés teljes hiánya miatt. Csíkszentmihályinak is művészet lenne itt átélni a flow-t.
Egy egészen más helyzetben pedig azt éreztem, hogy értékes vagyok, sokkal értékesebb annál, ahogy bánnak velem. És megzavarodtam. Ismeretlen volt a helyzet (minden szempontból), elmaradtak a szükséges reakcióim, mert fogalmam nem volt, hogy hogyan is kellene kezelni. De az érzés, a saját értékességem tudata, azt sugallta, hogy jó az irány. És ez az érzés rendszeresen eszembe jut.
Az elmúlt egy év helyben toporgással telt. Gyakorlatilag egy éve tudok mindent, és azóta a megvalósításon agyalok tettek helyett. Meg szerzek be még maflásokat és mély gyomrosokat az élettől (magamtól…).
Nem rossz persze, nyitás volt ez igazából, tétován és bizonytalanul, de akkor is nyitás.
És az elmúlt egy évben is haladtam. Kicsit lassabban, meg cikkcakkban, de előre. Tuti.
Nem váltam elkeseredetté. Sőt. Egészen hamar rájöttem, hogy a javamat szolgálja. Időt-figyelmet fordíttat velem-magamra.
Rájöttem, hogy igenis jogom van összeomlani. Nem kell minden erőmet arra fordítani, hogy erős maradjak mindenképpen, ha beleszakadok is. Bele is szakadtam, remélem csak majdnem. És a huszonharmadik órában, de kijutok.
A pihenésre kényszerítést nem érzem rabigának. Nem volt könnyű hozzászokni, de határozottan jó.
Meg jó összevisszaság lett ez az egész.
Alszok rá egyet, hogy egyáltalán feltegyem-e…