Szabó T. Anna

Csak a csók, csak a nyelvek értelmet nem ismerő összeolvadása, csak ez nemtelen. A test folytatást követelő, gyermekcsináló kényszere helyett ez az önkéntes önátadás és egyenlőség, ez a csók. Szabadság az érzékiségben, nem nélküli szájunk szerelmes szertartása, egymásból lélegzés fullasztó és szédítő sötétje, csukott szem és nyitott bőr, erekben a közös szívverés, összeolvadás, egység. Nincs test, nincs magány, csak a nyelv általi üdvözülés.

Aki csókkal győzi le Bábelt, ellenáll a halálnak. Ellenáll önmagának is, megszűnik a teste, az arca, csak a szája, a szomjas szája marad, a nyelv teste, a testetlen nyelv, vádbeszéd helyett vágybeszéd, csontfogak kocogása, szerencsejáték a koponyában, izgalom és győzelem, belső megtapasztalása egy másik lénynek, oldás és kötés kényszere nélküli mágia. Nincs hóhér és nincs áldozat, nincs erős és nincs gyenge. Egyenlő, egymással mérkőző erők örvénylik körül a testi megsemmisülés sötét üregét. Nem kell a beszéd, hang sem kell, simogatás sem, csak a tűz, csak az egység. Szétválás után már csak a magyarázkodás, a megnyugtatás, a búcsú. Sok nevet adunk az egyetlennek, feldaraboljuk a teljességet.

Történt egyszer, a huszonegyedik születésnapján, hogy a három fogadott fiam egyike, aki épp indulóban volt az Amazonas őserdejébe, a Békehadtesthez, azt mondja nekem:
– Tudod-e, hogy sohasem öleltél meg?
Hát megöleltem. Összeölelkeztünk. Igen kellemes volt. Tisztára mintha a szőnyegen hempergőznék a hajdani dán dogunkkal.

Vonnegut • Börleszk

» Mi van, ha a félelem nem is olyasmi, amit kerülni kell, aminek ellen kell állni, vagy ami miatt szégyenkezni kell? Mi van, ha a félelem azért van itt, hogy segítsen? […] A legtöbben rengeteg energiát fordítunk arra, hogy az egész életünket úgy szervezzük, hogy elkerülhessük, amitől a legjobban félünk. A félelem azonban ébresztő üzeneteket hozhat az életben, hogy rányissa a szemedet mindarra, ami az életedben gyógyításra szorul. […] Ha félsz kimutatni a sebezhetőségedet és kitárni a szívedet a szeretet előtt, a félelem üzenhet neked a múltadban előforduló és máig gyógyítatlan szívfájdalmakról, amelyek gyengéd, szeretetteljes ellátást igényelnek. Ha félsz, hogy megbetegedhetsz, a félelem azt jelezheti, hogy ne adj másoknak mindent, és kezdj odafigyelni a saját igényeidre is.

» A kis éned szereti megmondani, hogy ne engedd meg magadnak, hogy sebezhető légy, mert ha megbízol az emberekben, összetörhet a szíved.

» Sokan páncélban járnak, ami megvédi őket a külvilágtól. És akár tetszik, akár nem, a veszteség lehetőséget nyújt ennek a páncélnak a betörésére. Amikor a veszteség nyomán összetörik a páncélunk, az elviselhetetlenül fájdalmas lehet; úgy érezhetjük magunkat, mint egy csupasz idegsejt, amelyet semmi sem véd a szúrásoktól és karcolásoktól, és csak még erősebb páncélt szeretnénk magunkra venni. De nem csak így kezelhetjük a veszteséget. Választhatjuk azt is, hogy hagyjuk, hogy feltörjön, és aztán úgy maradhatunk – nyitott szívvel, elérhetőnek egy gazdagabb, mélyebb élet számára.

» Lehet, hogy azért választottad ezt a könyvet, mert küzdesz a félelemmel – de mindannak ellenére, amit esetleg gondolsz, már most is hihetetlenül bátor vagy.

» 20 bátorságnövelő ötlet
14. Kényeztesd magad mindenféle módon (fürdősók, olvasás csak úgy élvezetből, fürdőbe járás, masszázs, körömlakkozás, egy egész szabadnap, amit magadra fordítasz).

Lissa Rankin

„Hallgass meg mindenkit, aki bizalommal fordul hozzád, és ha semmi mást nem tudsz adni,
ne tanácsot, együtt érző szavakat adj.”

F. É.

„Nem volt nehéz rájönnöm, hogy a tánc sok ember számára nehéz téma. Ha hisztérikus nevetőgörcsöt kapunk, vagy nyilvánosan rázendítünk egy nótára, legfeljebb úgy érezzük, hogy a kelleténél egy kicsit jobban elengedtük magunkat. Nincs azonban az önkifejezésnek még egy olyan formája, amely annyira előhozná belőlünk a sebezhetőség érzését, mint a tánc. Szó szerint az egész testünket védtelennek érezzük ilyenkor. Olyan, mintha meztelenek lennénk – azt pedig talán nem kell magyaráznom, mennyire erős sebezhetőségérzést képes kiváltani belőlünk ez a tapasztalat.

Sok ember számára túl nehéz feladat, hogy megkockáztassa ezt a fajta nyilvános sebezhetőséget, ezért csak otthon hajlandók táncolni, vagy csak olyan emberek előtt, akik nagyon közel állnak hozzájuk. És vannak, akik olyannyira nem tudnak mit kezdeni a sebezhetőséggel, hogy egyáltalán nem táncolnak.”

Táncolj úgy, mintha senki sem látna. Énekelj úgy, mintha senki sem hallana. Szeress úgy, mintha még sosem csalódtál volna, és élj úgy, mintha a menny a földön volna.
Mark Twain

Ne kérdezd, mire van szüksége a világnak. Kérdezd azt, hogy mi az, ami éltet téged, és csináld. Mert a világnak olyan emberekre van szüksége, akik élnek.
Howard Thurman

Istenem, adj nekem békességet, hogy elfogadjam azokat a dolgokat, amelyeken nem tudok változtatni, bátorságot, hogy változtassak azokon, amelyeken tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget. Ámen!
„Békesség ima”

A hit alapvetően fontos számunkra, ha úgy döntünk, hogy teljes szívvel szeretnénk élni és szeretni egy olyan világban, ahol mindenki biztosítékokat és garanciákat keres, mielőtt megkockáztatná, hogy sebezhetővé váljon. Ha azt választjuk, hogy szívvel-lélekkel veszünk részt az életünkben, anélkül kell hinnünk, hogy látnánk.

Mindenen van egy repedés.
Azon keresztül jut be a fény.

(Leonard Cohen)

„A gond az, hogy ha az embert egyáltalán nem érdekli mások véleménye, és vastag páncélt növeszt maga köré a sérülések ellen, akkor ezzel a kapcsolódástól is elvágja magát. A bátorság nem ezt jelenti. A bátorság arról szól, hogy elmondjuk a történetünket úgy, hogy közben nem válunk immunissá a kritikára. A sebezhetőség kockázatát vállalnunk kell, ha továbbra is kapcsolódni szeretnénk embertársainkhoz.”

Brené Brown • Élj szívvel-lélekkel

„A kapcsolódás egyik legnagyobb korlátja ugyanis nem más, mint az »egyedül is képes vagyok rá« gondolatának kulturális túlhangsúlyozása. Valahogy odáig jutottunk, hogy összekeverjük a sikert azzal, hogy nincs szükségünk másokra. Sokan vagyunk, akik szívesen nyújtunk segítő kezet embertársainknak, ugyanakkor vonakodunk kimutatni, ha nekünk kell támogatás. Mintha csak két csoportra osztottuk volna a világot: azokra, »akik segítenek«, és azokra, »akiknek segítségre van szükségük«. Pedig az igazság az, hogy mindannyian beletartozunk mindkettőbe.”

Brené Brown • Élj szívvel-lélekkel

„A mennyiség valóban fontos. Az általánosításokat a nagy számok teszik lehetővé, de kellenek a konkrét, pontos, személyes részletek is. Lehetetlenség megérteni a neurológiai betegségek természetét és hatását anélkül, hogy a betegekkel egyesével is foglalkoznánk.”

[Mozgásban • Oliver Sacks önéletrajza]

„Miközben a karjaimmal vonszoltam magam és hasznavehetetlen lábaimat, a hangulatom folyamatosan változott. Nem pergett le előttem az életem, de sok-sok emlék szabadult fel bennem. Kellemes és jóleső emlékek: egykori nyári délutánok képei, emlékek arról, hogy szeretnek, hogy megajándékoznak, és elöntött az a hálateli érzés, hogy képes vagyok viszonozni a felém áradó szeretetet. Írtam egy jó könyvet és egy nagyszerű könyvet. Hirtelen azon kaptam magam, hogy múlt időben gondolok magamra.

Auden egyik verssora jutott eszembe, és újra meg újra belém villant: »Hálád előzze meg halálod.«”

(Oliver Sacks • Mozgásban)

 

Szabó T. Anna • A mai nap

Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

2.
Hogy folyt a könnyem! Nem tudtam, mi van,
csak feküdtem alattad boldogan.
Egy másik város, egy régi lakás.
És ezután már soha semmi más.

Elvesztettem, de megtaláltalak.
Csak azt vesztettem el, mi megmarad.
Nem az ég nyílt meg, hanem az ölem.
Jöttél az úton, indultál velem.

3.
Levágott hajad sepregetem össze.
Tizenhat éve együtt. Hány helyen.
Terek, lakások. Nézegetem: őszül.
Jaj, életem.

Szemétlapátra. Hogy lehet kidobni?
Inkább szálanként összegyűjteném.
Jó, tudom: soha semmit se dobok ki.
De hát: enyém!

Fenyőtűk közte. Nyáron napraforgó
pöndör szirmai. Hogy hull minden el.
Forog a föld is velünk, körbe-körbe.
Nem érdekel.

4.
Nem érdekel csak a nyakad, a vállad.
Ahogy megyünk egy téli hídon át,
összefogódzva. Ahogy hazavárlak.
Csak vándor hordja hátán otthonát.

Nem érdekel, hogy hol leszünk, csak együtt.
A csupasz padlón, széken, asztalon.
Én nem akarok igazán, csak egyet,
de azt nagyon.

5.
Képzeld, mi történt. Érzem, hogy öregszem.
Házunk a várunk, így gondolkozom.
Pedig nem kősziklára építettünk,
hanem utazunk, egymás melegében,
a ködös hídon, egy villamoson.

És azt érzem, hogy megtörténhet bármi,
mint akkor, ott, az első éjjelen.
Pedig csak sín visz. Köd van. Ki kell várni.
Ahova te mész, oda jöjj velem.

Egy nőnek mindenekelőtt és mindig és örökké gyöngédségre van szüksége.

Márai Sándor

Popper Péter:

Nem tudom, hogy van-e Isten, vagy nincs, van-e Mennyország vagy Pokol, vagy nincs, stb., pedig összehasonlító valláspszichológiát tanítok. Azt tudom elmondani, hogy erről mit gondoltak az emberek különböző történelmi korszakokban. Mégis mindenkinek, a saját fiamnak is azt tanácsolom, amikor ilyen kérdésekkel fordul hozzám, hogy úgy kell élni, mintha lenne Jóisten.

[…] hadd meséljem el, hogy Pilinszky Jánost, aki rendíthetetlen hitű katolikus költő volt, egyszer elkezdtem cukkolni: „János, hogy lesz ez az utolsó ítélettel? Kimászunk a sírunkból koszosan, földesen, büdösen, félig elrohadva, és akkor fölsorakozunk, mert trombitálnak az angyalok, és megyünk ítéletre Isten elé?” Pilinszky kicsit mérges lett rám, hogy ilyen témákkal csúfolódom, és azt mondta papos hangján: „Nem, Péter, ez nem így lesz. Tudod, mi az utolsó ítélet? Táblára írva a nyakadba akasztják történetedet. De a valódit, nem azt, amit kitaláltál saját magad és a társadalom megnyugtatására. A valódit, Péter.” A hideg futott végig a hátamon. Nem vettem észre, hogy verset mond, pedig megjelent egyik kötetében.