üresség

A második alkalom volt, amikor jobban vártam a találkozást, mint bármilyen racionális érv indokolta volna (és belegondolva, ritka hülye érzés, mert az ellenkezőjét kellett volna éreznem. Mindegy, nem irányítom a gondolataimat, sokkal jobb együtt haladni a sodrással, meg-megállni időnként és csodálkozni – magamon? a felsőbb akármin?).

És előtte este mindkétszer kaptam egy fejbevágást, amitől másnap is kóvályogtam. És a találkozás hideg volt és merev. Nem volt jókedv, még mosoly sem. Beszélgetés sem. Erőlködtem kicsit érte, de minek… De azért volt a végén egy kis lebaltázás. Persze, direkt nem lazítom el magam, jusztis és csakazértis. Csakis.
Hiányzott az ölelés. Minden erotika nélkül (volt egyáltalán valaha »erotika«?).

A napok-hetek óta tartó, menekültkérdésre rápörgésedet látva azt éreztem, hogy feszült vagy. Nagyon. Túlságosan.

Napok óta szerettem volna… elképzelt jelenetek nem szoktak bejönni. Tényleg, soha. Szerettem volna a tenyereim közé fogni az arcodat (úgy gondoltam, kiegyenesednek hozzá az ujjaim), és megvárni, csöndben, hogy megnyugodjál. Esetleg… esetleg átölelni… talán neked is szükséged lenne rá.
De az előző esti email, aztán a szobába lépésed utáni percek nyilvánvalóvá tették, hogy továbbra is hülye vagyok (igazad lesz? az is maradok?).

 

Jó lehet neked a kertedben. Kikapcsol, gondolom, a munka és a szabad tér.

 

 

Túl sok helyet foglalsz el még a gondolataimban. Lassacskán azért szabadulnak fel a területek.
Türelmes vagyok.