irka-firka

day-by-day

2021. november 16.

Néhány éve megváltoztak anyuék. Elkezdtek nagyon jó csapatként működni, ugratták egymást, egész más volt a rezgés náluk, mint régen. Hogy is fogalmaztam? »Cukik« lettek. Régen is mind a ketten dolgoztak (sokat), és mindketten kölcsönösen elismerték a másik munkáját. Kellett ez az összhang, hogy az elmúlt másfél évet így végig tudják csinálni. Nem mintha apu régen nem állt volna anyu mellé, és nem vitte-kiszolgálta volna mindenképpen. De a megküzdés sikere nagyban ezen a sokal magasabb szintre kerülésen múlt.

Pár napja erős hasonlóságot éreztem őközöttük és az én jelenlegi helyzetem között. De nem minden párhuzamos, ami elsőre annak látszik.
Tiszta szutyok lehetek, a lábam lehet, h már oszlik :( Holnap engedek fürdővizet. Tegnap mosogatás után kifejezetten jobban voltam.

Most hívtak, holnapután jönnek tesztelni.

2021. augusztus 12.

Az ötvennegyedik évembe lépve bizonyossá vált, hogy marhára nem kapkodva, de mégiscsak lett valami klimaxféleségem. Négy kerek hónapig bírta. És egyáltalán semmi hurrá-érzésem nem volt közben, tökre természetes állapot volt. Tutibiztosan éreztem (tudtam :)), hogy itt van. Máig.
Még, ha nagyon figyeltem, hőhullámokat is sikerült elcsípni. Igaz, csak akkor, ha tömény kánikula volt a lakásban, főleg a konyhában, ahol megszorul a levegő. Megbeszéltem magammal, hogy„na, ez AZ”, és – ha valóban (voltak kétségeim :)) –, akkor ez azért nem olyan gáz. Szörnyebbnek képzeltem.

Pár napja bekúsztak gondolatok, már számoltam az egy évet hátra, terveztem a betétkészlet elajándékozását, erre… Tényleg egymásra vagyunk hangolódva. A testem meg a gondolataim :)
Egy kicsit azért haragszom. Meg most már egész biztos, hogy így maradok. Fel kellene ajánlani a tudománynak magam. Csudaizgalmas dolgokat találhatnának bennem :D

Múzeumon kell inkább gondolkodni, mielőtt megint bezárják. Olaszoknál-franciáknál, meg még fene tudja, hány helyen ott terjed a delta leginkább. És hát nyilván én terjesztem. Még megölném a teremőrnénit…


2020. december 20.

Májusban, amikor anyu telefonban elmondta a helyzetét, két nap múlva eljöttek. Takarítottam-fertőtlenítettem ezerrel előtte, nehogy valamit is elkaphasson. És levertem a pici elefántot, amit még Gyöngyvvértől kaptam. Beesett az ágy mögé. Lámpa, botok, és sikerült kipiszkálni. De letört az ormánya. Világítottam vadul, de eltűnt :( Magam alatt voltam egy hétig, amikoris Peti elhúzta az ágyat és meglett.
Pillanatragasztóval sikerült a centinél is kisebb testrészét visszaragasztani.

Elolvastam a január eleji kívánság(?)aimat, és be kell (?, célszerű) látnom, hogy nem lett egy sem kipipálva belőlük.

Világéletemben fontos volt, hogy ne lépjen hozzám túl közel senki. A privát zónám megsértését iszonyú rosszul viseltem. Évtizedekig úgy gondoltam, hogy én így vagyok összerakva, nix érintgetés. Aztán negyvenhez közeledve rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Az is tévedés volt, hogy a problémák megbeszélésére is képtelen vagyok. Fontos felismerések voltak… Érdekes, a legelső tünetem is akkörül jött. Persze az, hogy az-ott volt az első tünet, évekkel későbbi gondolkodás eredménye volt csak.
Gáz, hogy harmincegynéhány évig senki nem ért hozzám igazán. Soha. És ezért nem is hiányzott.
Hogy egy évtizedbe telt, hogy ezután rájöjjek, hogy ez nekem mennyire fontos. Aztán lett néhány ölelő/ölelhető másik fél. A lányom, aki hagyja magát megölelni. De a világért nem ölelne. A fiam, ami azért átölel. Emese, aki minden jógázás után hazafuvarozott, és még egy-két órát beszélgettünk, de fagypont alatt is kiugrott a kocsiból egy ölelésre. A sógornőm, aki hatalmas öleléssel üdvözölt mindig.
Idén ezekből nem maradt semmi. A munkahelyi névnapi ajándékot kinyújtott kézzel adjuk át. Nadege is egy méterről integetett, amikor itt volt.

Tegnap felmondott a mikróm. A nemlétező tököm tele van 2020-szal.

2020. december 13.

Pár napja kiakadtam egy cikken, le is akartam írni a véleményemet a bloggerinának. De lehiggadtam :)
Aztán, mert gondolatban egész kereken ott állt a fogalmazás, ide szántam. De a lustaság, vagy a még nagyobb lehiggadás ezt is száműzte :)
Autoimmun betegeknek top3 ajándékötlet volt az írás témája. Az amúgy több ilyennel élő csaj ajánlata, merthogy autoimmunék fázósak (bár nem írta, hogy MINDEGYIK), ezért ajánlott meleg takarót házipapuccsal, meleg háziruhát/pizsamát vagy autoimmun szakács/motivációs könyvet. + esetleg mozijegyet.
Akinek ezekre szüksége van, valószínúleg van pont elegendő takarója, meleg pizsamája. Motivációs könyv ajándéknak!!! Bazzz.
Minek ajándékot venni (drágát!), valakinek, akiről SEMMIT nem tudunk. A betegségén kívül. De az meg nem határoz meg. Engem legalábbis.
Talán azért ragadtam bele a gondolkodásba, mert én a meleget nem bírom. Akkor nekem egy szép ventilátor (a meglévő mellé), vagy egy lenge bikini… Pont jó lenne. Biztos. Vagy egy random könyv, mert plusz motiváltságra mindenkinek szüksége van. Tuti.

Ez csak vázlat, hosszabbat kartam írni :)

Öt éve meg akarok nézni egy előadást, de Pest nagyon messze került. olyat nem kérek senkitől, hogy vigyen el meg nézze is meg velem. Meg úgysem tudnék annyit ülni.
Tegnap adták online. Pont tegnap. Kb. annyiért, mint a színházjegy. Nem ez a lényeg, elképzeltem, ahogy itt ülök a sötétben ölemben a laptop, és nézem a színházi közvetítést a képernyőn… Hiányzik belőle minden, amiért jó színházba menni. Nem is vágytam egyszer sem ilyen közvetítésre március óta. Szóval, nem néztem meg.
Az előadás kezdete után pár perccel csörgött a telefonom, és egy kedves volt kolléganőm hívott fel. Majdnem egy órát beszélgettünk :) Azt hiszem, jobb volt, mint a színház dobozból :)

2020. december 5.

El tudtam menni délelőtt a Feketemacskába! Tegnap délután a Spárból alig bírtam hazajönni, cefetül nem müxött a lábam… Kedd óta kerülgetett a frász, hogy elkellmennem a fényképekért, messze van nagyon, kit kérjek meg, hogy hozza el… R nyilván nem, az ő ajándékához kell. Amúgy se jön még jövő héten se, leverte a takonykór.
Délelőtt sokkal szófogadóbbak a lábaim, muszáj volt megkísérelni. Gondoltam, délben már tíz fok lesz, majd leülök legfeljebb. Elindultam, rohadthideg szél fújt (meglepő, december :)), egész jól ment(em), aztán az addig tökszáraz utcák után a Bécsi kapu tér csuromvizes volt. Az a ronda műkő. Nem taknyoltam el :) A Király utca vizes bazaltkockáin se. A Baross út felé kanyarodva sétáltam haza (hívjuk sétának :D), és hazudnék, ha azt mondanám, hogy üde voltam végén, de tegnap sokkal jobban kipurcantam a feleekkorától.
Holnap vágok-laminálok, és majdnem készen lesz. Régen kreatívkodtam már.

2020. szeptember 20.

Valamikor év elején azt vettem észre, hogy késik… és nem volt semmi hurráhangulatom, nem azt éreztem, hogy „végre”, hanem csak olyan töktermészetes érzés volt, sima, olyan, mint a kép itt fent: sétálni az erdőben. De csak két hetet késett. A következő meg két hét múlva megjött.
Azóta működött. Most megint bejelzett, kihagyott egy egész hónapot. Még nagyobb nyugiban voltam, még természetesebb érzés volt. Mégiscsak elmúltam 52, ez a természet rendje (mint a kép, ott fölül). Aztán csütörtök este megjött.
Komolyan, rólam elfelejtkezett a nagy szerkesztő odafönt :(

2020. augusztus 3.

Rég jártam erre… de nem is éreztem késztetést rá. Egy egész picit se.
Több mint egy hónapja… megszámoltam: pont hat hete volt. Hogy most pedig felteszem a kezem, és slussz. Nem bedobom a gyeplőt a lovak közé – az már ott van egy ideje. Felteszem a kezem és becsukom a szemem. Nagyon erősen éreztem. Aztán rögtön rá is kellett jönnöm, hogy nem tudom, hogyan kell. Hogyan kell? Azóta sem jöttem rá. Ilyen lehet, amikor összedől a a világ. Csak akkor hat hét múlva nem tudsz naplót írni. Ezek szerint nem dőlt össze.

– Hogy vagy?
Nincs rá jó válasz: jól nyilván nem lehetek. Egy darabig csak ezt mondtam (most is ez a válasz általában), de mindig néma döbbenet volt rá a „válasz”.
Ha valaki olyannal beszélgettem/írogattam, akivel közel álltunk egymáshoz, akivel elég mély dolgokat osztottunk már meg kölcsönösen egymással, úgy gondoltam, kibír egy őszinte mondatot… nem durvát, főleg nem siránkozót, csak valódit, az nem tud mit kezdeni vele. Pedig nyilván nem kellene megoldania az ÉN problémáimat, én sem tudnám az övét. De ilyenkor az a reakció, hogy válasz nélkül köddé válik. Írásban szinte mindig. Szemtől szemben pedig már nem is élek a rögvalóság megemlítésével. Nekem kényelmetlen a másik fél kényelmetlensége. De amikor ugyanez játszódik le a saját öcsémmel is, akkor az gáz. Lehet akár atomgomba is.

Régóta nem ragaszkodom görcsösen semmihez. És nem is tiltakozom nagyon semmi ellen. Ezek tökéletesen működnek is :)
A félelemmel kellene kezdeni valamit. Egy csomó mindentől nem félek, amitől mások igen. A fantáziámmal kellene leszámolni. Átkonvertálni. Például gyakrabban jönni ide :) :)
Régóta féltem, hogy ha anyuékkal lesz valami… mi lesz akkor? Én nem tudok segíteni. Meg más se. Aztán jött a „mindenki maradjon a négy fal között, véletlenül se közelítsd meg az időseket/betegeket". Örültem, hogy olyan jól ellátják magukat, és ketten vannak. Bár akkor is felállt a hátamon a szőr a tündibündi képektől a mosolygós, magukra hagyott öregekről, akik madzagon engedik le a bevásárlókosarat a negyedikről, vagy szúnyogháló mögül integetnek az unokáknak.
Féltem a homofisz-sztéjethom kombó hatásától a lábamra.
Aztán ahogy hatványozódott a pánik, azon imádkoztam (volna), hogy amíg EZ tart, nehogy történjen anyuékkal valami. Nincs orvos, nincs kórház, ha bekerülne valamelyikük, nincs látogatás. Csak nehogy…
Nem szabadna félni.

Nyilván, erre is írt Fodor Ákos valamit:
KÖZMONDÁS-MÓDRA
A félelem
veszélyt terem!

Hülye vagyok. Értem se aggódik senki.

Van egy nagyon idős néni, valahol itt lakik a környéken. Március óta nem láttam az utcán. Szombaton megláttam, ahogy előttem araszolt a botjával és a gurulós táskájával. Egyedül és olyan lassan, ahogy mindig szokott, hogy még én is sokkal gyorsabb vagyok.
Nagyon jó volt látni. Mosolyogtam, és nem is magamban ♥

2020. május 24.

2020. május 22.

Igazad van, Zsuzsi… csak most nem jönni-menni lenne szükségem társra, hanem leülni, és hallgatni a csöndet.
De olyan tuti nincs a társkeresőn :(
Sőt, az utcán se mászkálnak libasorban, egymás után.

2020. május 15.

:D :D

2020. április 13.

2020. április 2.

Ülök itthon, már több mint két hete. Hómofisz, és nem tetszik. Sok más se tetszik.
Mintha valami párhuzamos valóságot élnék át, elképzelhetetlenül abszurd az egész.
Egy héten egyszer teszem ki a lábam az utcára. És eközben tudom, hogy ha „békeidőben” hétvégén nem mentem ki, extrémül nehezített a hétfő reggeli húsz perc. Hogy a délutáni hazaút egy szimpla napon, a rövidebb útvonalon is piszoknehéz néha. Néha?
Milyen kontaktálást korlátoztam? Hiszen hetente mondjuk 3× elmentem a spárba. Esetleg beugrottam a dm-be. Reggel munkába menet szembejött útközben talán 20–30 ember. Talán. Egy hatalmas irodában voltunk hárman, és benézett átlagban mondjuk 10–15 kolléga. Távolról, nem borultunk egymás nyakába. De emberek között voltam mégis. Használtam a lábam, ha csak kicsit is.

Most az egyensúlyom (egyvonalba lépegetéssel) hihetetlenül jobb (előtte gyakorlatilag egyszer sem tudtam a bal lábam a jobb elé rakni). Elképesztő sokat taposom a gépet. Gyakorlatilag dolgozok, meg mozgok. Semmi más.
Az első három nap után, péntek délután álltam a bejárati ajtó előtt, és sokat gondolkodtam, hogy le merek-e menni…

Eközben mindenhonnan árad folyamatosan a pánikolás, a halottak száma, a „maradjotthon”. Pánikkeltés.

Meghalnak emberek úgy, hogy nincs módjuk elbúcsúzni a szeretteiktől. A szeretteik nem tudják elengedni őket. Lehet, abba halnak bele, hogy kórházban, szkafanderbe öltözött alakok járkálnak körülöttük. Akik végtelenül fáradtak, és nem tudnak már mosolyogni.
És azt is érzem folyamatosan, hogy itt valami nagyon félrement. Vagy direkt vitték félre. Valami egészen más mozog az egész hátterében. Hogy sokkal nagyobb károk lesznek (vannak?) a pánik miatt, a bevezetett intézkedések miatt. Az elmaradó orvosi ellátások mennyivel több emberéletbe fognak kerülni?
Hogy itt nagyon nem jó a probléma kezelése. Vagy egyáltalán nem is az a probléma.
Hogy nálunk még ebből a vírusból is hungarikumot csinálnak.
Tegnap délután kinyitottam a netet, és nem győztem kapkodni a fejem. Hogy a járvány miatti vészhelyzet milyen törvények, módosítások meghozatalát „eredményezte” mindjárt az első éjszaka alatt. Nem kell meglepődni (miért is tudok mégis ledöbbenni?), ez is nyilvánvaló volt, hogy a hatalombirtokláson és a nyílt rabláson kívül semmi és senki nem érdekli őket.

Szóval, néztem magam, ahogy Réka feljött hozzám. Két lépést tett, kipakolt, kicsit beszélgettünk és elment. Én meg elővettem a domesztoszt és eltüntettem a nyomait…
Beleszédültem a helyzet abszurd voltába. Nem hiszem, hogy ez a nyamvadt vírus kiérdemelte volna ezt a bánásmódot. Hogy ennyi ember a világon gyakorlatilag minden addigi tevékenységének véget vet.
Maslow szülinapja volt éppen tegnap. Az emberiség nagy része önként visszamászik a sikeresen meghódított emeletekről alulra, a kurtafarkú malacka igényszintjére.
Hogy hirtelen senkinek nem hiányzik egy ölelés/kézfogás/mosoly. Egy koncert. Egy szelet süti a kávézóban. A könyvesbolt illata. A kínaibolt illata. Kinek mi.
A gyerek focimeccse. A barátok. A randik.
Meddig? Nem fog menni. Sokáig biztos nem.

És én beszélek, akinél szinte mindenki többről mondott le.

Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, amikor szembejött egy cikk.
(köszönöm, István, így is, hogy közben levetted az oldaladról)

Pár nap múlva egy másik.

Aztán tegnap ez.

Kicsit kerekebb lett a világ.

.

Az esti jógázásom helyett fogalmaztam. Azt hiszem, hétvégén körmöt is festek. Jó ződre :) :)

2020. január 5.

♥ Egy fa alatt meginni a reggeli kávémat

♥ Erdőben sétálni

♥ Lekvárt főzni

♥ Kiülni a Radóra

♥ Szétültetni az orchideát, nagyon élni akar

2019. augusztus 20.

Anyu: – Mit is csinálnánk, ha ebben a nagy házban egyikünk egyedül maradna?
Apu: – Megkeresnénk egymást.

Hetven felett kifejezetten cukik egymással. Miért nem tudták ezt már ötven évvel ezelőtt is… vagy egyáltalán, mitől fejlődött ki mostanság? Néhány éve csupán.

2019. augusztus 10.

Nagymamámnál laktunk kb. kétéves koromig. Hazavittek a kórházból, eljött az este, meg kellett fürdetni. Nyilván nagyon koszos lehettem :D
Állt mellettem anyu (az összes 23 évével): jajj, nem merem, anyuka, fogja meg, három gyereket felnevelt!
Jajj lányom, öreg vagyok, rossz a szemem, nem tudom megfogni! Ötvenhárom volt :)
Apu hallgatta egy darabig a két nő szerencsétlenkedését, aztán megszólalt: Adjátok ide azt a gyereket!
Ő fürdetett meg először :)
Ezt hallgattam néhány évtizedig: Akkora voltál, mint egy bányászkesztyű. A tenyeremben a feneked, az alkarjom felénél meg a fejed. Meg: a szita alatt tartottunk, hogy a macska el ne vigyen :) :)

 

(((Megint rossz a lift… Egy csomó mindent megcsináltam délelőtt, amit régen akartam már. Illetve nem, nem sok mindent, de sokáig tartott és fárasztó volt. Utcára menés helyett.)))

2019. július 7.

2019. május 25.

2018. június 30.

Tegnap a kollégám megkérdezte, h milyen volt a szülinapom (tudta, h miért voltam szabin, és nem találkoztunk azóta. Azt válaszoltam, hogy volt már jobb.
Aztán megkérdezte, „Kaptál tortát?"
Ezen először nem gondolkodtam el, csak válaszoltam, hogy nem. Visszakérdezett: „NEEEM??? Vannak gyerkőceid, igaz? És nem sütöttek neked tortát?” Hebegtem egy kicsit a diétáról, meg maceráról, de azt hiszem, nem győztem meg.

Utána motoszkálni kezdett a fejemben a dolog… hogy egyrészt mennyire igaza van, hogy mennyire normális, alapdolog, h az ember az ötvenedik születésnapjára kap tortát. Nem pedig egy lebaszással egyenértékű-stílusú-hangú telefonhívásban egy fél mondatot.
És ettől méginkább scifinek érzem egy másik kolléga délutáni meséit a családjáról, ahol számontartja az unokaöccse vizsgáját, a lánya barátját, a huga munkarendjét, ahol nem gond, ha valakit el kell vinni kocsival valahova (pedig csak neki és a fiának van). Ahol kölcsönösen érdeklődik mindenki mindenki iránt, ahol evidens, h ha ő ér rá éppen, akkor ő megy el huga lányával Pestre múzeumok éjszakájára. Ahol kirándulni jár a család, akár tízen is együtt.


Szülinapi tortám egyszer volt, ötéves koromban, amikor az öcsém egyéves volt.
Lehet, közös tortánk volt.
Fényképésszel együtt.

 

Felbontom a boromat.

2018. február 10.

  1. Jó tudni, hogy a fájdalomérzékelő receptoraim nem ízlenek az sm-nek (+ a memóriasejtjeim sem).
  2. Bizonyítást nyert (sokadszorra), hogy egyszerre két részem nem tud fájni. Csak felváltva..

2018. január 21.

Jó lett volna beszélgetni (beszélni) a pénteki napomról…

2017. november 5.

Olvastam két könyvet. Olyan valaki ajánlgatta lelkesen, akinek adok a véleményére. Nem nekem konkrétan, ő olvasta, és neki frenetikus élmények voltak.
Mindkettő témája érdekesnek tűnt, de azt is éreztem, hogy ezeken már túl vagyok. Megrágtam, átgondoltam és egy-két lépéssel túlhaladtam.

Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei

Az első egy az egyben anyámról szólt. És rólam. És nem, nem gondoltam mindent át, volt mit olvasni.

Most a kolléganőm olvassa. Elképedve mondta, hogy nem érti. Hogy hogyan adok a kezébe folyamatosan olyan könyveket, amikre szüksége van. Az utóbbi időben ez már a sokadik :)
Nemtom. Az empátiás képességem ugyanúgy túlműködéses, mint az immunrendszerem…

A lélek meggyilkolásának száz módja

A másikat kerülgettem egy darabig. Ennél sokkal határozottabb volt a véleményem, hogy túlléptem, gyógyulok, és nem kell görcsösen előhúzogatni a múltból semmit.
Na, ez nagy tévedés volt. Olvasva a sok személyes példát, sokkoló volt. Nem a sztorik sokkoltak, hanem az, hogy az elbeszélők közül nem egy és nem is kettő olyan helyzeteket írt le, amik mindennapjaim részei voltak. Tudtam, hogy mi a neve, tudtam (a végén), hogy nem én vagyok a hibás, de azt hittem, hogy ezen aztán túlléptem. Háát. Olvasva sokkal-sokkal brutálisabb. Az meg pláne, hogy ez is megvolt, meg az is, meg még rengeteg.
És baromira nem olyan egyszerű a lelkem rendbetétele.
És a fő, hogy rengeteg időt kell magamnak adni.

És, igen, így kellett olvasni, ebben a sorrendben, egymás után.

2017. szeptember 29.

„Szerencsére Meaghan végül elkezdte komolyan venni a saját érzéseit. Amikor végre bevallotta magának, mit is vár egy párkapcsolattól, szemlesütve azt mondta: »Én akarok a legfontosabb lenni valaki számára. Azt szeretném érezni a másikon, hogy lényleg velem akar lenni.« Majd zavartan hozzátette: »Túl sokat várok el? Tényleg nem tudom.« Meaghan gyerekkora óta azt tanulta meg, hogy önző az a természetes igénye, hogy szeressék.”

Lindsay C. Gibson

2017. május 23.

Írtam már, hogy nem szoktam álmodni. Azt is, hogy ritkán kelek óracsörgésre. Konkrétan volt vagy kettő ilyen idén. Meg ma egy újabb. Utána meg, mint akit jól kupánvágtak, kóvályogtam és rohadt fáradt voltam.
Jobb négykor magamtól felébredni.

Nem aludtam pazarul, éjfélkor ki is mentem. Meg szombat óta minden nap fáj a mellkasom. Kicsit csak, éppenhogy érzem, hogy van szivem. Tegnap ez nem pár perc volt, le is úgy feküdtem.

Álmomban. Valahol (Afrika?), egy mély földúton mentünk (én és egy gyerek. Kicsi volt, cipeltem, de amúgy már tudott menni.). Jött utánunk egy oroszlán. Teljesen normális férfioroszlán, csak sokkal kisebb. És narancssárga volt a sörénye. Baktatott mögöttünk, de nem támadott meg, csak jött. Fenyegetően lépegetett. Szép, hullámzó mozgással haladt a sarkunkban. Nem éreztem félelmet. Talán nyugtalanságot.
Aztán rúgtam egyet felé. Elértem a fejét, és meg is ijedtem, hogy most annyi nekünk. De nem. Azt is éreztem azonnal, hogy nem fájt neki. És megsajnáltam. De nem a sajnálat volt az erős érzés, hanem elszégyelltem magam, hogy hogyan csinálhattam ilyet.
Aztán befejezetlen lett, mert megszólalt a vekker.

Simán szedtem a lábaimat. Simán cipeltem a gyereket (tényleg, ismeretlen gyerek a múltkoriban is volt…). Simán képenrúgtam szegény Leót (most is ég miatta a sajátom…), gond nélkül brillíroztam féllábon.

Volt előtte a kétnapnyi mittudommi a szivemnél. Ezzel egyszerre előjött az émelygés. Nem az a brutál, mint régen, csak egész kicsit. De másfél éve nem volt. A hasam se csinál semmi rosszat azóta.
Nem jógáztam este (megint). Aztán eszembe jutott a savászana. Lefeküdtem a matracra, és végiglazítottam magam, mint anno órák végén szoktuk. Elmentem lefeküdni. Beúszott egy kép – nem jött ilyen hónapok óta. Nem tiltakoztam, hagytam… aztán jött ez a nemmindennapi éj.


Pár napja van egy gondolatom: sose voltam nyaralni olyan »klasszik« módon. (A céges üdülő a Balatonon nem az. Sose szerettem a Balatont.) Egy hosszú hétvége is jó lenne. OK, nincs rá keretem. Meg a napjaim is nyaralásszámba mennek mostanában.
Kapok kuponos hírleveleket, és vannak benne pihenősök is. Valamiért nem fogtak meg, és ma rájöttem, hogy miért: nem szállodára vágyok. Egy kis fogadó, vagy ilyesmi. Erdőszélén. És itt eszembe jutott, hogy az Őrségbe akartam elmenni, egyedül akár.

És hullik a hajam. Tavaszi hajhullás. Nyáron kevesebb is elég :)

2017. május 5.

Jó cikk, magyarázat egykét dolog(?)ra. A legmélyebb okokra. Ilyen mélyre nem értem le. Nyilván, közöm sincs hozzá. Meg nem is érdekel.

Ez a blog viszont üt. Még úgy is, hogy erre már tavaly rájöttem. Visszakereshetném itt, hogy mikor, de annyira nem lényeg. De a sorstársnő blogger minden írása döbbenetes. Rá-döbbentő.

2017. április 16.

Tegnap délután bementem kicsit mászkálni a városba (csavart akartam venni, emlékeztem, hogy az Arrabonci emeletén láttam). Bent, már talán a mozgólépcsőn elkezdett a mellkasom szorítani. Szokott ilyet, 1–2 évente; néhány óra és elmúlik. Nem szokott zaklatni különösképpen. De aztán elkezdett a víz kiverni (a bőröm alatt éreztem, úgy, mint amikor taposógépezek, és a testem jelez, h ma kevesebb is elég lesz).
Aztán rájöttem, hogy lehet, simán a klimax :) Attól meg nem csinálok be, ugyebár :)
Csak utána elkezdtem émelyegni. Előtte pár órával gondolkodtam el rajta, hogy tavaly év eleje óta a gyomrommal semmi bajom nincs. Legalább két évig iszonyú mennyiségben pusztítottam a gyömbérteát, a szélhajtó tea is állandó lakó volt a bögrémben. A hasam meg látványosan vonaglott, mint amikor a gyerekek rugdosták belülről. Ezek szinte egyik napról a másikra múltak el. Na, most visszajött.

Mászkáltam még – nem voltam nagyon rosszul. Bár, gondolkodóba estem, hogy milyen lenne, ha az utcán dobnám ki a taccsot. De ez 15–20 évenként fordul elő. A levegőzés jól esett.

Amikor hazajöttem, még nem voltam tökjól.
Tudtam, hogy a jógázás, vagy bármi mozgás ma nem fog menni.
Eszembe jutott, reggel szoktam a mudrák után ilyet csinálni. Jó rég abbamaradt. Most simán beleférne a reggelekbe.
Kitekertem a jógamatracot, elővettem a plédet, lefeküdtem. Aztán, beugrott a jógaórák végi savászana.
Meglepődtem utána, amikor ránéztem az órára. 35–40 percig tartott. És tökjól lettem. Ma reggelre még az emléke is elmúlt. Döbbenetes, hogy egy ilyen, fekszek-és-nem-csinálok-semmit ászana ilyet „tud”.

Ja, csavart nem kaptam :D

2017. április 14.

Tegnap beszélgettem anyuval. Nem hiszem, hogy valaha volt-e ilyen/ennyi (talán 1×–2×).
Nyilván nem beszélgetés klasszik – kérdés-felelet. Egyoldalú cucc, de ez is valami.
Érdekes volt. Múltról-jövőről.

Megnéztem a hatalmas kertet, felásva, beültetve az egész. Apu is tökjól néz ki. Nem ilyen volt mostanában.
Morzsi továbbra sem ugrál rám. Leül elém, meg hozzámsimul, de meg sem próbál feldönteni. Valami lehet bennem, csípnek a kutyák. Az idegenek is.
Ja: én is jobban nézek ki állítólag. Csak kéne találnom valakit :) Szeretnék. Mármint ők :D

Nekiállok csapatni az áramot a Tens készülékkel, állítólag betonná vannak az izmaim merevedve.
Ezért (is) megyek jövő héten városnéző túrára!

2017. március 18.

Az Ikeás listámon volt dugóhúzó is a múlt héten, de sikeresen lebeszéltem magam róla. Egyelőre.
Amikor rájöttem, hogy egyedül is meg tudom inni azt a pohár bort az ágyban este… és arra is rájöttem, hogy nincs mivel kinyitnom… Akkor került fel a fontos megveendők közé.
Szép borospoharaim, azok vannak hozzá :)

2017. március 16.

+ állkapocs • Meló közben sokszor kapom rajta magam, hogy rettentő erősen szorítom össze az állkapcsomat. Akkor ellazítom egyből, de akár tíz perc múlva ismét…
Itthon szinte soha.

2017. március 13.

Sokáig úgy éreztem, nincs mit kiírni magamból. Semmi megírnivaló nem történt, nem ért hirtelen hatás (nem, csak folyamatosan nyomasztó…). Feneketlen gödröt érzek magam alatt.

Aztán elgondolkodtam, hogy annyira mégsincs így ez. Mármint a gödör igen, csak a történetek nem. Elkezdtem címszavakat írni, hogy ha lesz időm, mikről lehetne. De ez időigényes, és a utóbbi időben rettenet fáradt vagyok. Tényleg kell valami töltekezős valami. Még nem tudom mi, de kell. Az egy hónapos korallvirágom is sztrájkol. Azt mondja, eddig bírta velem :)
Inkább az lehet, hogy nincs kedvem ide firkálni. Komolyan, a kockás füzet inkább vonz.

Livika • Valamikor február elején ültünk le és beszélgettünk vagy három órát. Középiskolában tíz mondatot nem váltottunk anno, most meg alig tudtuk abbahagyni. Két nagyon közeli ismerőse is sm-es. Összehasonlítottuk a három élethelyzetet, és döbbenetesen párhuzamos dolgokat találtunk. A megkűzdési stratégia egész más volt kettőjüknél, és az „eredmény” is egészen más lett. Erről rengeteg gondolat kavarog bennem. Nem is kavarog, inkább visszaigazolást kaptam.

Jóga • Voltam jógázni, de nem jött be. Túl jó volt Meli. Hiteles, laza és az egész csaj tökéletes harmóniában van mindennel, amit csinál (a jóga, az ajurvéda, a festés, az élete). A győri csajszi is jó úton jár, de túl sok mindenféléért rajong, és nem belülről jönnek a dolgai, hanem meg(be- ?)tanult dolgok. De csak nekem ez az érzésem, mert rengetegen voltunk. Egy-egy matracnyi hely jutott mindenkinek (tényleg! Tíz centi helyek voltak közöttük). És egy merő rohanás volt az egész. Elmondta, h mit csinálunk, de már csináltuk is vele. Száguldoztunk az ászanák között. Meg vagy 3× mondta, h nagyon vegyes a csapat. Ha életemben nem jógáztam volna, sikítva menekültem volna el. Így, marad az esti mozgolódás, ha van rá energiám.

Mozi • Két másik volt osztálytársnőmmel megnéztük Bihari Vikit. Velük sem tartoztam egy társaságba abban a négy évben. És, mégis tökjól tudtunk beszélgetni. Ágival rendszeresek a telefonálások is.
A mozi szervezése közben beszélgettünk, és többször mondtam, hogy köszi, meg köszönöm. Rám szólt, hogy ne köszöngessek már. És elgondolkodtam, hogy ez is… hogy elvárás volt, a hallható, többszörös megköszönés. Mindent, a legapróbbat is, amit nem kértem, azt is. És mennyire f*szán meg is feleltem ennek. És hogy ez mennyire jellemző lett rám.
Jó lenne azt érezni, hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Ítélkezés, elvárás nélkül.
Tudom-tudom, én vagyok az oka. De ez nem igaz. Ezt is tudom.
SHE. Nem a kedvenc oldalam. De ez a cikk érdekes. Gondolkodóba ejtő.

Roki pecsét • Azt hiszem, tudom, miért ódzkodom a komplex minősítés gondolatától is, ami még nem is a rokkantosítás. Hogy rámütik a betűt, a százalékot, és ez egy önmagát beteljesítő jóslat lehet. Félek tőle, meg az a 23 000 forint (ami persze lehet több, még 45 is! Igaz, nem valószínű.) is félelemmel tölt el.
Hogy vége szakadna azonnal ennek a szabadságnak. Pedig nagyon élvezem. Lekapcsolom a lámpát, ülök egy kicsit még a sötétben, és nagyon jó.

Nem félek • Azon (magamon) is ledöbbentem amikor rájöttem hogy nem félek itthon. Nem nyitogatom a szekrényajtókat, meg tudok az ajtónak háttal aludni. Meglepő tőlem.

Fürdő • Kiégett a szépítő égő a fürdőben :D

Bőr • Simább az arcom. Érzem a kezemmel, meg ráncom is kevesebb van. Nyugodtabb vagyok, bármilyen nagy gáz van is a munkahelyemen.

Meló • Merthogy oda olyan tömény hányingerrel megyek be, hogy az elképesztő. És nyilván, már ott kellett volna hagynom. Azt is tudom, hogy másnak még sz*rabb. De másokkal sose foglalkoztam, miért pont most kezdeném el?? Hajnal fél háromkor is lehet kávét inni. Többszörös tapasztalat. Na, ezt is megtehetem, nem kell még két órát senyvedni az ágyban.

Haj • Ja, a hajam se hullik annyira.

Torna • Voltam Feldenkrais-tornán. Simán fel-le mászkáltam a villamosra. Megyek áprilisban is.

Angelika • Tervezzük a tavalyi nagysikerű bográcsozás megismétlését :)
És vasutasnapon Győrben lesz kiállítása :)

Barátnő • Általános-középiskolás korom legjobb barátnőjével is beszélgettünk egy nagyot. És be kell látni, hogy áthidalhatatlanul messze kerültek a gondolataink. Voltak olyan pontok, amikor közelebb voltunk, de egészében nagyon távolra kerültünk. Hét-nyolc éve már volt egy próbálkozásunk, hogy felvesszük a fonalat, akkor se jött be.
Annak fényében, hogy másokkal meg az ellenkezője történt…

Tetszik, hogy változok. Hogy minden és mindenki változik.

2017. január 29.

Először elkezdtem sms-ben, aztán facebook-on. Talán jársz erre valamikor. Így a legjobb, lehet sose olvasod el.

„A »bocsánat« lóf*t sem ér. Nem ad felmentést, és túl gyakran használod.
Üljél le a szent hegyen Pannonhalmán (Camino helyett), aztán nézzél befelé. És addig ne álljál fel, amíg meg nem találod odabenn az évtizedekkel ezelőtt elbújt Viktort.
És utána (talán) nem törsz többet ripityára téged szerető embereket.

2017. január 28.

Tegnap este kimaradt a jógázás. Itt ragadtam a gép mellett. Nem tudok ftp-zni, kicsi lehet a feltöltési sebesség (konkrétan nulla), aztán végül sok bénázás után a weblogon keresztül tudtam mégis felpakolni.

Másrészt, tegnap megint belementem egy hosszas gittrágásba, pedig nem kellett volna. Aztán együltő helyemben megírtam egy levelet (kiírós terápia – ha már a kibőgős egy hónapja nem jött össze. Tényleg, most bőghetek. Igaz, perpill nem akarok.), de nem küldtem el. Azt hiszem kiírósdinak készült egyből.

Szeretek írni. Azt hiszem, amikor belelendülök, megy is. Fontos levelet, fontos embereknek.
De ez most csak a gittrágást emelte volna az egekbe. Beszélgetni, szemtől-szembe lenne értelme.

— — —

„Szeretnék még csókolózni, szeretnék önfeledten és szenvedélyesen ölelni és ölelve lenni. Jó volt ezt átélni (mégha egyoldalúan is). Nem tudtam, hogy képes vagyok rá. Hihetetlen volt.
Valószínűleg ez az, amiért nem tudok nem gyengéden rád gondolni. Mert rengeteg jóhoz juttattál. Máshogy nézek magamra azóta. És ezért nem teszem a mérleg másik serpenyőjébe a pofonokat. Mert átbillenne, és azt nem akarom.

Nem a keveredés volt a fő baj. Más. De nagy, fekete és baljós árnyként borul mindenre.

Az fix elhatározásom volt (nem most, hanem néhány napja), hogy csak úgy kezdenék (veled) bármibe, hogy ELŐTTE kinyilvánítjuk, hogy konkrétan milyen viszonyban vagyunk. Nem azt, hogy dugipajtik vagy szerelem, csak annyit, hogy »intim«. Vagy kuncsaft-vendég – és akkor nem nyitom szét a lábam. De itt az az árnyék akkor is befigyelne. A múlt… ez a variáció nem tűnik járhatónak.

Tavaly amikor lerántottad a nadrágomat… és egy pillantást se, nemhogy egy simítást nem érdemelt... az ölem… még a hasam se… Egy fokkal nem éreztem jobbnak magam, mint egy guminő.

Aztán, utoljára… gumi nuku… és a nyakad majdnem kitört, úgy fordultál el a szám elől…
no, ezt kell magam elé idézni, és minden kihűl.
Ilyet nem akarok, akkor inkább semmise. Ilyen megalázót átélni… és még ezután is jártam hozzád.

És most is, önként elmentem volna (a pofonfához?)…

Maradjanak meg a szép emlékek. Azok amúgy is sokkal élénkebbek (vajh, miért…). A rosszak meg csak halványulnak, hipergyorsan.

2016. december 20.

Nem szoktam álmodni. Ez fix dolog, 48 éve állandó. Vannak megveszekedett ellenkezők, akik szerint szoktam – mert mindenki álmodik –, csak elfelejtem, mire felkelek. Igaz, így se normális (szerintük).

Hát, a reggeli óracsörgés félbeszakított valamit, ami megmaradt. Meglepő volt és döbbenetes. Mondjuk, genyóság, hogy nem egy pillangós-pandamacis-naplementés mozi volt vagy egy jó koncert. No, mindegy már :) Ha ötvenévente egy lesz, azt hiszem, lényegtelen :D

Reggel felkeltem (valaki mellől – nem emlékszem rá, csak az érzésre, hogy jó volt). Valami kis udvarfélére mentem le, ahonnan több autóval egy társaság távozott éppen. Nem voltak személyes ismerősök.
Elindultam. Egy kanyargós járdaféleségen mentem, és az maradt meg, hogy meglepően tempósan szedtem a lábaimat és a tartásom is tökegyenes volt (emléxem a meglepődésre). Mentem-mentem (fene tudja, hova, de nem sokáig), aztán egy szakadék (?) felett kellett átmennem valamiféle deszkákon. Mentem egy darabig. Aztán (talán összetoldozott pallók voltak) át kellett volna lépni egyikről a másikra. Kicsit feljebb is volt.
És ott ült egy gyerek, lóbálta a lábát a mélység felett. (Ott volt addig is? Vagy csak ott termett a semmiből?) Nem tudtam felemelni a lábam a továbblépéshez. (Azért mert nézett? Elfogyott az erőm? Az önbizalmam?) Megkérdezte, hogy„Mi van? Miért nem mész (tegezett vagy magázott?) tovább?
Addigra KO lettem, és ráordítottam: „B*d meg, félek!!!”
És ekkor csörgött az órám…

Első gondolatom az volt, hogy dejókor. Aztán nap közben is kattogott az agyam ezen (azért mégiscsak 48 év első álma… meg rögtön milyen… Árnyaltabb lett, hogy mit is gondolok a végéről. Illetve, nem egyértelműen jó vagy rossz. Ha egy kicsit tovább tartott volna, kiderülhetett volna az is, hogy meg tudtam lépni azt a kicsit és rettentő erősen tudtam folytatni az utamat (a kitudja mi felé).

Krúdy és Szepes Mária összedughatná a fejét :)


Délután bementem Győrbe, fél hatkor kezdődött a meditálós buli. Előtte mászkáltam egy kicsit. Egész nap a szokásosnál pocsékabbak voltak a futóműveim. Az álomtól? Vagy attól, hogy nem tudtam szabadulni tőle?

Arról nem volt szó, hogy meditálni magasan (túl-) képzett nadisokkal fogok. Maga a cucc rövid volt, karácsonyi. Jöttünk-mentünk benne ki-be és vissza, tűz volt, fények meg ilyesmik. Karácsony, ajándékcsomagolás be és ki. A kicsomagolás (a saját ajándékunk) volt az érdekes. Lehetett benne bármi… tárgy… gondolat… érzés… Volt idő gondolkodni, hogy vajon mi. Egy darabig semmi nem jutott eszembe. Hogy most éppen mit szeretnék. És akkor belémhasított, hogy dehogynem. Érzés. A „szeretve vagyok-érzést” szeretném. És Gyöngyvér mellettem ülve mondta szinte a fülembe, hogy „szeretve lenni csodálatos”. Bazz, szó szerint amit gondoltam.

Utána beszélgettünk. Kívülálló voltam szinte ott, a túlképzett csajok között. De jó volt. És a búcsúzáskor csökkent a hatalmas ölelésigényem is :)

2016. november 5.

Elmaradt az előadás:(

2016. november 5.

Nem jó ez a kívánság. Pont két éve volt, hogy egészen ráfixálódtam erre az ölelősdire, és be is jött, brutálisan gyorsan.
Nagyon erősen hunyorítva kell visszanézni az ebből gerjesztődött eseményekre, hogy lássam benne a pozitívumot (is).

Mindegy is, eszembe jutott (a hiány), hagyom, nem tiltakozok a gondolataim ellen. Meg nem erőlködök olyanon, ami meg magától nem akar bejönni.

Este színház :)

2016. november 1.

Péntek este ültem legalább négy órát egyben, aztán kimentem hazaindulás előtt vécére, és bokából kimászott alólam az egész, komplett lábfejem. Akkor, ott, azt hittem eltört, vagy nem tudommi történt vele. Minden erőm kiszállt a lábamból, és mint egy rongybaba csuklottam össze… Azt hittem, tudom milyen az, ha kimegy az erő a lábamból, de fogalmam nem volt róla eddig…
Bemásztam a kagylóig, ültem vagy öt-tíz percet, aztán baromi lassan felálltam és kitámolyogtam fél lábon. Nem is értem, hogy hogyan csináltam.
Előtte ajánlotta fel a mellettem ülő volt osztálytársnőm, hogy hazavisznek, útba esik nekik. Aztán már nem ültem vissza, állva beszélgettünk még legalább egy órát mielőtt indultunk. Ez valszleg jót tett, mert ki tudtam menni a kocsiig.
Négy napig felváltva borogattam, kenegettem, meg felálltam vasalni.
Most délután mentem ki először a lakásból. Azt hittem, sokkal jobb a lábam, de felhúztam a cipőt, és minden irányba mozog a bokám, amerre nem kéne neki, meg nyilall is hozzá. Már szinte nem is dagadt pedig :(
De terhelni kell biztos. Úgyhogy mindjárt megyek jógázni.
Máskor sima hétvégén azért kellett legalább a városba bemenni, mert két nap lakásbanlét után rohadt nehéz menni. Most meg négy nap volt, pénteken elmaradt a terápiás mászkálás is. Úgyhogy simán lehet, hogy csak mozgáshiány.

Annyira jó lenne, ha valaki megsimogatna… vagy átölelne legalább.
Régen úgy aludtam el, hogy magamat öleltem át. Régóta nem csinálom.

2016. október 23.

Tegnap késő este elküldtem. Súlyos levél.

2016. október 20.

Gyöngyvér megkérdezte, hogy mire várok?? A „hagyjam meglepni magam” meg nagyon tetszett neki.

2016. október 19.

Múlt héten elmeséltem Emesének, milyen elementáris hatása volt rám R szenvedélyes Csilla-mellettállásának. Tegnap rengeteget beszélgettünk, fél tíz is volt, mire kinyitottam a kertkaput.
Elmondta, hogy nem bírta megállni, és elmondta a lányomnak, hogy milyen hatással voltak rám a mondatai Csilláról. És teljesen felém fordulva azt mondta még: „tudod, mit válaszolt? – Anyunak már tíz éve el kellett volna mennie.”

Folyamatosan pislogok.

Gyöngyvérnél voltam múlt héten (harmadszor futottam neki az utaztatás nevű cuccnak, és már teljesen tuti, nem az én műfajom. Ő is elfogadta.), és olyami jött ki, hogy segítséget kérek. A »kitől«-nél ingadoztam az öcsém és R között. Inkább az öcsém… talán. De ez nem igazán az uti „eredménye”, régóta járt rajta az agyam.
Tudtam, levelet kellene írni (írásban jó vagyok – kis önbizalom :)). De nem hittem nagyon (kicsit se), hogy le tudom írni. Olvasható méretben, összeszedetten. Hogy egyáltalán mit is akarok tőle?

14-én elkezdtem írni, és a legnagyobb meglepetésemre pár óra alatt sikerült. Egy lendülettel. Néhány napot persze aludni kell rá. A »send« gomb meggondolatlan megnyomásában is nagy vagyok… Szóval, még várok. Vagy gyáva vagyok. Vagy megfontolt. Amúgy, akárhogy is nézem, jól sikerült. Nemigen javítottam bele az átolvasások során.

Beszélgettünk erről is Emesével. Ő még jobb ötletnek tartotta. Beszéltem arról, hogy agyalok, vajon mit léphet rá az öcsém? Azt válaszolta, hogy ne törődjek vele. Hagyjam meglepni magam.

2016. október 17.

Egy hét szabi után…
a kolléganőmnek meghalt az édesanyja. Egy szűk hónap alatt épült le egy határozott, energikus asszonyból mozgásképtelen és elvesztett tudatú emberré.
Két hete nem találkoztam vele, ma befutott, beszélgettünk (nem sokat). Emlékszem az első napok egészen más hozzáállására. Aztán a napról-napra döbbenetesen gyorsan leépülő édesanyjáról beszámolásaira.

A sors keze: nyár elejétől decemberig napra betáblázták a munkáját. Minden nap mennie kell valahova a Dunántúlon, az egyiket befejezi, a másikat már kezdi is.
Szeptember elején csodálkozott rá, hogy az októberét kifelejtették a főnökei. Elfelejtették egy az egyben, üresen hagyták. Most gondolt vissza, hogy ez is milyen érdekes. Ekkor történt szinte minden. Otthon ápolhatta végig. Ezekben a hetekben úgy láttam, olyan közel került hozzá, mint addig soha.

2016. október 11.

Sz* a lábam. Alig tudom felemelni. Tegnap délután óta az. Menet közben telefonáltam. Aztán egy idő után megálltam. Sokszor megálltam. És fogalmam nem volt, hogy hogyan érek ki az állomásra. Pedig jó idő volt. Mászkálni akartam.
Ma ugyanolyan rossz. Sőt, rosszabb lett.

Tegnap mondta valaki, hogy „rokkantan nem élet az élet”…
Nyilván nem rám vonatkozott. Másra, és más helyzetre. Egy kétségbeesett ember megjegyzése, köze sem volt hozzám.

2016. október 8.

Figyelem magam. Tegnapelőtt észrevettem, aztán tegnap figyeltem ezerrel. Árgus (belső) szemekkel :)

Elmúlt a bizonytalanság. A folyamatos egyensúlyhiány, ami állandóan velem volt. Nem, nem tudom jobban emelni a lábam. Nem mozog a lábfejem továbbra sem. Elakadok minden lépésnél most is. De az az imbolygás, az nincs. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz tartós. A kezem csak egy napra javult meg egy hete :(

2016. október 5.

Kíváncsi vagyok erre a Csillára.

Még soha, egy smeshez nem kerültem közel. A diagnózisig senkit nem ismertem. A környezetemben mindenkinek volt legalább egy ismerőse. Aztán persze találkoztam, meg próbálkoztak mások azzal, hogy megismertetnek néhánnyal. De nem jött be. Ez nem elég közös pont.
Már a legelején úgy gondoltam, hogy mindenki útja más. Mindenkinek meg kell találnia a saját útját. Ezt az elején úgy gondoltam, hogy egyedül. Mára azért árnyaltabban gondolom: lehet külső tanácsok, ötletek segítségével is.

Ez az ismeretlen csaj viszont érdekel.

2016. október 4.

(folytatás – a sarokban álló kályhától )

Kb. 6–8 éve R a barátnőjénél ücsörögve megismerkedett a barátnő egyik kollégájával (J). A pasi két évvel idősebb nálam, és egy pótapa szerepét töltötte be. Rengeteg mindent megbeszélt vele. Lelkem mélyén egyrészt örültem, hogy nem pótanyja van. Másrészt tökéletesen egyetértettem vele, hogy pótapára meg szüksége van. Ismerem persze, nekem is kollégám távolról. Jó hatásal volt rá, látszott.

A diagnózisom után anyu említette, hogy a kisebbik unokahugom egyik kolléganője is smes.

Az évek során valamikor J -től elvált a felesége. Pár évvel később (2–3 éve max) pedig bepasizott és elköltözött Norvégiába (a csaj). Itthagyta a 17 éves fiukat az apjánál.

R viszonya talán egy éve feltűnően hűvös lett J-vel. Nem kérdeztem meg, nem tartozik rám. Arra gondoltam, hogy bepróbálkozott nála, és nem jött össze. Majd írom mindjárt, mit gondolok erről most.

Egy éve R elkezdett dolgozni abban az iskolában, ahol a kisebbik unokahugom tanít. Aztán kiderült, hogy J exe is ott tanított.

Szóval.

Jógáról jöttünk haza Emesével, csak közben beugrottunk hozzájuk R-ért (a kislányára vigyáz, meg angolozik vele). Utána hármasban beszélgettünk a kocsiban. És elkezdődött a mesebeli kockák helyükre ugrálása…

Emese kislányának az ex a tanítónénije volt. Beszélgettek róla kicsit. Aztán R következő mondata a volt, hogy Csillának is sme van. Pislogtam. Ő volt az a kolléganő, akit anyu emltett.

Aztán R kiakadva vitatta meg Emesével, hogy a komplett tanári kar (élén az unokahugommal) hogy ki van akadva rajta, hogy képes volt itthagyni a fiát (17 évesen!). Nem vitatkoztak, egyetértettek.

Aztán kiszálltunk a kocsiból, és bandukoltunk az udvaron kettesben. És azt mondta, hogy már annyiszor el akarta mondani Csilla smét. És olyan szenvedélyesen beszélt utána. Arról, hogy mennyire nagyra tartja és értékeli és csodálja, hogy meg merte ezt lépni, hogy ez mennyire helyes döntés volt. Belevágni, az új partnerrel, leszarni, hogy ki mit vernyákol. És úgy dönteni és cselekedni, hogy a maga javát nézze. Hogy az unokahugom, akinek gyereke sincs meg betegsége se, honnan veszi a jogot, hogy minősítse. Meg akárki más is.

És azóta is pislogok. Nem is a szenvedélyességen, az már forult elő. Hanem a tartalmon. Olyan egyértelműen szólt hozzám, hogy azóta is csak pislogni tudok. Meg ezerrel jár az agyam.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen véleményen van (rólam, persze).

Szóval, ez után arra gondoltam, hogy ezt a heves kirohanást már J-nek is előadhatta. És nem lett siker.

Nem kérdezek rá, nincs jelentősége. Pont a napokban olvastam egy cikket, hogy miért baj az, ha egy lánynak az anyja a legjobb barátnője. Teljesen egyet értek vele. Úgy is, hogy az én viszonyom az anyámmal az ellenkező véglet a legjobb-barátnőhöz képest :(

2016. október 4.

Aztán kedden délelőtt egy újabb pofonféleség volt: beszélgettem a főnököm jobbkezével. Rákérdeztem nyíltan. Ő mondjuk mást mondott (fogalmazhatok úgy is, hogy kertelt), meg hogy semmi sem biztos. Azt hitte, hogy izgulok!

Még kedden, este jóga után történt egy olyan, amihez nem is tudom, hogy fogjak hozzá.

2016. október 3.

Még pénteken volt egy céges összerázó buli (évente összejön az országból az üzletág, most épp a Pilisben), amire nem mentem el.

Hétfőn beszélgettem a bátaszéki kolléganőmmel, hogy mi volt. Kb. sejtjük, hogy harangoznak nekünk (jó ideje). Megkérdezte a főnökünk a tizenkettőnk közül ott lévő kilenc kolléganőtől egyesével, hogy vállalják-e, hogy átkerüljenek raktári dolgozónak. Tőlem is meg fogja majd állítólag. Eddig mondjuk nem tette, de hát rajtam mit is kérdezne. Nem dolgozhatok raktárban. Bár szerettem azt a tizenhét évet. Arról nem is beszélve, hogy raktár legközelebb Fehérváron van. Arról nem is beszélve, hogy a fehérvári főnök egy igazi gennyláda. Olyan tankönyben mutogatható példány.
Úgy kerültem 2014-ben Komáromba, hogy megszüntették a raktáramat Győrben.

Ettől megint előjött a január eleje. Amikor az első gondolatom az volt, hogy költözök anyuékhoz.
Akkor kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, meg is lett az eredménye. Egy stresszel teli fél év után mégse lett vége a munkahelyemnek.
Úgy éreztem, hogy megkaptam a következő rúgást. Hogy tök fölösleges volt a tiltakozás, nem én irányítok. Miért nem a belső hangomra hallgattam. Úgyis rápofoz a helyes útra. Mert tudom jól, hogy erőszakkal ragaszkodni bármihez is hülyeség.
És most egész más volt. Belenyugodtam, láttam magam előtt a sokkal több időt, a sokkal kevesebb feszültséget. Apró részletekig. És egyáltalán nem féltem. Nem félek.
Hogy nem véletlenül nem találtam albérletet (nem is kerestem olyan nagy energiával).

2016. október 1.

Ez volt talán szombat reggelre. És este, amikor tornáztattam a kezemet, meg utána a többi részemet… működtek! Olyan mozdulatokat tudtam megcsinálni, amikre nem is emékszem, mikor mentek utoljára.
Egy ilyen kicsitől? Persze, tuti attól.

2016. szeptember 29.

Délelőtt jött a meghívó az osztálytalálkozóra. Írtam már a színházjegyről, meg talán a helyszín-változtatásról is.
24 órán belül, miattam, egy teljesen új helyszínt szervezett egy olyan, harminc évvel ezelőtti osztálytársnőm, akivel anno évente max. pár mondatot váltottam. És aztán leveleztünk még párat. Olyan figyelemben (önzetlenül, és teljesen magától) még soha, senkitől nem részesültem.

Itt akadtam meg. Nem tudom pontosan leírni, mit éreztem. Most, így leírva piti kis kedvességnek tűnik.
Rágondoltam, és bőgtem tőle.
Ordító, hogy mennyire nem volt ilyenben részem. Ordító, hogy én meg ilyen voltam-vagyok. Fordult elő párszor, hogy ezt értékelte is, akivel ilyen voltam.
Eddig azt hittem, hogy bennem van a hiba (ebben is…). Hogy én nem hagyom, hogy biztos én nem engedem. Hogy ebben is rosszul vagyok összerakva.

2016. szeptember vége

Egymás után kaptam valami fejbevágót. Amiket akkor éppen fontosnak éreztem. Aztán következő nap egy másikat. És az előző elenyészett… szinte lényegtelenné vált.

Próbálom sorban. De már most úgy érzem, hosszú lesz.

Olvastam egy könyvet, talán egy éve. Öt pszihomókus egy-egy rövid írása az önbizalomról (tágan értelmezve). A két menőmanó (Bagdy Emőke + Pálferi) nem voltak jók, Kádár Annamária nagyonszuper volt, és a két fickó is jókat írt. Szondy Máté a nárcizmusról szösszent. Nem éreztem érintettnek magam, mégis mocorgott bennem valami hátsó gondolat (felismerés?).

Aztán pár hete jött ez a cikk. És minden világos... tökéletes leírás. Nem ezekre gondoltam régen, amikor a nárcizmus szót hallottam. És pár napja úgy gondolom (TUDOM), hogy nem az én dolgom ebből kisegíteni. Szakemberre van szüksége. Ha akarná, persze. Nem értem, magáért.
És nekem, egy eljövendő, következő kapcsolatért nem kell rajta gyakorolni. Nem segítene semmit, senkinek.

És ezen jól elmorgolódtam.